Úgy ment el õ is hogy visszajön,
Nevetett, kis bátor katona volt,
Nézte a lány szemét,
Tréfálkozva vette fegyverét,
Vissza tükrözte a nyári éj,
Vidám tekintetét.

Ne sírj, ha többé sose látnál,
Ne várj, ha már hiába várnál,
Ne sírj, hisz nem én rajtam múlik,
Hogyha egyszer nem jövök.
Biztos lesz más
ki megvigasztal téged,
Ne várj, majd meggyógyít az élet,
De én szeretlek amíg élek,
Amíg élek, amíg élek!

Levele már nem volt oly vidám,
A mosoly elvész a háborúban,
És túl a kerteken,
Lassan érik már a gyõzelem,
És egy tiszt jelenti lelkesen,
Ma nincs nagy veszteség!

Búcsú

Életünk gyöngyszeme voltál.

Mindennapon ránk ragyogtál,

Bájos orcácskáddal ránk

Most végsőt mosolyogtál.

Kimondhatatlanul fáj,

Hogy bennünket itt hagytál.

Rád emlékeztet a szobád,

A hangod, mely szavakat próbál.

Könnycseppjeink csak folynak, mint

Véget nem érő zokogás, hisz

Te mi voltunk, belőlünk fogantál.

Az ég is beborult, az eső szakadni kezd

Sír mindenki, a fák, a szelek.

Suttogásukban ott hallani "Karolina" a neved,

Szívünkben őrizzük örök emlékedet !

Apu 

Nem ébredtél fel többé, 
Örök álomba tértél, 
Mentél ahogy jöttél, 
de ez már a végcél. 

Veled együtt fény száll fel, 
az ég és föld közt megállt, 
Még egyszer visszanézned kell, 
Itt maradt a barát és család. 

Rendet, s csendet hagytál itt, 
Csak a megszakadt szivek zaját, 
Hiába keresünk bent s kint 
A föld mélyen magába zárt. 

Néha néha még visszatérsz, 
Az este rejtő leple alatt, 
Ha ránktör a félsz, 
Te megmutatod magad. 

Nyugalom telepszik a szívre, 
A szél a neved suttogja, 
Ránkmosolyogsz újra végre, 
S emlékszünk a szép napokra. 

Fájdalmas, nehéz dolog elveszítenünk szeretteinket. Hitünk adhat megnyugvást, miszerint halálunk után újra találkozhatunk velük.

E napon a távolba szakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek

Bennem ilyenkor egy kérdés tevődik fel.

Gyújtsunk gyertyát halottainkért és imádkozzunk lelkükért.

Istenünk, áldd meg emlékeinket, töröld le a könnyeinket. Erősítsd meg hitünket abban a tudatban, hogy nincs mi­től rettegnünk, mert akár éljünk akár haljunk, mindig a Tieid vagyunk.

Sajnálom, de valamit még mondanom kell és csak pár pillanatom maradt. Sajnálok mindent, amit nem adhatok meg. (...) Nem vidíthatlak fel. Csak veled akartam megöregedni. Két vén trotty azon kuncog, hogyan hullik szét a testük. Együtt maradni, mint a képen a tónál. Ott van a mi mennyországunk. Sok minden hiányzik: könyvek, álmok, csókok és viták. Köszönök mindent! Köszönöm a kedvességed, köszönöm a gyerekeket! (...) Köszönöm, hogy mindig büszke lehettem rá, hogy veled vagyok!

Adj nekem Uram
a bánat mellé rózsát,
hadd lopjam szirmába
a könnyek nehéz súlyát,
mert a rózsák szirmai
lágyítják a könnyet,
s könnyed záporként
a földre leperegnek.
Adj nekem Uram
minden napra rózsát,
nem baj, ha hervadtak is,
csak illatukat ontsák,
hogyha egyszer elvérezne
a legutolsó óra,
rózsaillat árja lengjen
szeges koporsómba.

Újra lent állok a parton,
mögöttem a város, ahol születtem, ahol éltem.
A víz tükrében újra látom magam mellett apámat,
aki csendes és komoly volt, és anyámat, akit nagyon szerettem.
Vasárnaponként mindig erre sétáltunk,
az emberek szivét megmelengette a látvány, ahogy rám néztek.
Anyám szeme ragyogott, és apámat átölelve lépkedett
mellettünk a parton sárga rózsával a ruháján.

Régi kép életre kel, jó a csend, mely átölel,
hallgatom, nem mozdulok, sok-sok év mind újra éled.

http://www.katolikusradio.hu/archivum.php?mev=2013&mho=06&mnap=09&mora=10&mperc=04

http://www.katolikusradio.hu/archivum.php?mev=2013&mho=06&mnap=09&mora=11&mperc=0

Nincs hazatérés többé

Mikor útra keltem, még nem tudtam,

hogy ez volt az utolsó utam.

Nem térek hozzátok vissza, többé  soha,

hogy sorsom velem ily mostoha.

Hisz még fiatal vagyok,  élni akartam még,

ez a szörnyű baleset miért pont engem ért?

Ámokfutók áldozata lettem Én,

kik felelőssé váltak rövid életemért.

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Szótlan ölel magába az emlékezés

csendje, míg magvából a szeretet kelyhe

kibontja szirmait, s az éj

teraszán fénylőn lobogó gyertyák

lángján elém rajzolja arcotok.

Szívetek dobbanását sóvárogja

bennem az elárvult gyermek, menny és remény

tüze körülfon, s enyhíti a sebek

lázát.

 Ne sírj Sírtál minden éjjel, Könnyeid tengerével, Visszahozni nem tudod már, ki messze jár... Próbáld gondolatban, Lassan láthatatlan leszel, És követed az ég felé, hív egy új világ Távolból, hozzád szól, Amíg a földön élsz, oda tartozol! Várj még, s ha jó leszel, Hidd el Te is ide érkezel! Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég, Azokért Ki útra kel a fénnyel, Ne félj a lelke él, Csak elbújt egy felhő mögé... Újból átölelnéd, Lennél, aki megvédenéd, Mindentől, mindenkitől... Némán elkísérnéd, felhőkön át, De az ég kapuját nem lépheted át... Engedd el, mennie kell, Hiszen Ő, a földnél jobbat érdemel! Így jó, nem éred el, De átölel majd, ha jó leszel! Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég, Azokért Ki útra kel a fénnyel, Ne félj a lelke él, Csak elbújt egy felhő mögé... Hidd el nincs vége még, ha meghalunk, Egy új világba indulunk... A Földről elszökünk, de az ég kapuját, Csak lelkünk lépi át... (Mester és tanítványa)

Könyörgés Istenhez .

Uram, irgalmazz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk!
Uram, irgalmazz nekünk!

vagy B:

Mennyei Atyaisten,
Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten,
Irgalmazz nekünk!
Szentlélek Úristen,
Irgalmazz nekünk!
Szentháromság egy Isten,
Irgalmazz nekünk!

Sötétség kapuja
sarkig tárva.
Rontó-ártó lidérc
hogy ki-be járna.

Elvigye álmomat,
vissza se hozza,
lássam: osztódik
hatalom konca.

Pénz, paripa, fegyver,
presztizs, státusz...
Leszúrt vezéren
mindenki áthúz,

Hátulról mindig
Sohasem szembe.
Rút valóságot
ki vesz figyelembe?

Dilettáns intrikus
önvermébe pottyan.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.