Valaki elment, akit szerettem. Valaki volt a mindenem.
Búcsú nélkül itt hagyott. Utána csak üresség maradott.
Láttam őt nevetni, boldogan. Hallottam a legszebb szavakat,
Amiket ember csak mondhatott, De elment, s a szívem megfagyott.
Valaki meghalt, akit szerettem. Valaki magával vitte mindenem.

Ma anyámért és apámért mondok halk imát.
Abba súgom könny hullatva a szeretet szavát,
hogy odafenn is érezzék, ott se feledjék,
őrizem még szíveinknek édes melegét.

Halk sóhajú imáim mind az égbe szállnak,
ott adnak majd hangot a szeretet szavának,
mely elmeséli nékik, hogy nincs oly távolság,
amin a szív üzenete ne hatolna át.

Ma anyámért és apámért mondok halk imát,
abba rejtem köszönetként a gyermeki hálát,
mely elmondja helyettem, hogy ők voltak nekem
azok kiket mindenkinél jobban szerettem

Lángol a temető gyertyáktól lángol
Sírok peremén jár a "hiányzol"
sikító szelek tőrnek a fényre
józan okosság égi reményre.
Apóka mécses - anyóka sírján,
egyszerre élnek - egyszerre halvány.
Jár a krizantém, jár a nagy kertben,
Álmokat árul halál-ligetben
Őszülő rózsák állnak a sorban
Madárfészek egy csipkebokorban
Lángol a bokor, lángol a fészek
Szárnysuhogású csillagos ének
Kereslek téged - kereslek egyre
Fénylő arcodat mutasd meg végre
lángol a temető - gyertyáktól lángol
Itt vagy?

Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket.
Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből.
Csak nem egy szobában vagyunk velük.

Gyújtsunk egy-egy szál égő gyertyát elhunyt szeretteinkért,
akik már nincsenek velünk. Nyugodjanak örök békességben.
Békés megemlékezést kívánok.

"Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik.
Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved.

Nos, az igény nem múlt el, csak kényszerűen el kell fogadnunk, hogy Fenyő Miklóssal ezentúl már csak a dalaiban, a dalaival együtt találkozunk.

Ott vagy a reggelek csendjében,
ahol a fény megáll egy pillanatra.
Kimondom a neved —
és a szívem válaszol helyettem.

Hiányod nem üres tér,
hanem súly, amit hordozni tanultam.
Minden léptemben ott vagy,
mint árnyék, ami nem sötétít, csak kísér.

Emlékeidből hidat építek a napok fölé,
hogy át tudjak menni rajtuk.
Nevetésed emléke melegít,
amikor az éjszaka túl hosszú.

Nem kérdezem már, miért történt,
csak őrzöm, ami volt.
Te nem mentél el —
bennem maradtál, Csabi fiam,
időn, fájdalmon, némaságon túl.

Hiányoznak mindazok kik elmentek már régen.
Hiába múlik az idő, vigaszt nem hoz nékem.
De hát, hogy is hozhatna, hogy is enyhíthetné
azt a nagy fájdalmat, ami szívem törte ketté.
Mikor nézem a sárgult fotókat, még nehezebb lesz
elfogadni azt a tényt, hogy Ők már nincsenek.
De talán egy szebb világban kaptak végleges helyet,
hogy minden földi fájdalmat elfelejtsenek.
Néha, arra gondolok, biztosan boldogabban élnek
mint mi mind, akiket még életre ítéltek,
hiszen az Ő világukban, csak a szeretet kapott
soha véget nem érő, öröklét jogot.

Állunk a sír előtt. Könnyeinkkel küszködünk.
Sírnánk hangosan is, de nem merünk,
mert tudjuk, fájdalmunk nem tartozik másra,
hisz az csak a mi szívünket fájja.
Állunk hát némán. Belülről szenvedünk.
Belülről siratjuk el, elveszett életünk.
Belülről temetjük el, azokat az emlékeinket,
amik egykor boldog emberré tettek.
Állunk a sírnál. Reményeink már nincsenek.
Csak kényszerből éljük tovább ezt az életet,
mert ami számított, ami valamit jelentett,
azt a kíméletlen sors, porba temetett.

Emlékezés, hála gyertyáit én is meggyújtom. "Nincs oly nap, hogy ne gondolnék rád. Látlak az égben, amely kéken borul rám.A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kellemes adventi napokat és jó egészséget kívánok

Remény gyertyája ékesen lobban,
Biztató fénysugár kell a legjobban,
Csüggedő szívekbe árasszon reményt,
Vigasztaljon meg beteget, szegényt,

Oly nagy sokszor bennünk a csalódás,
Elveszhet az égi szent látomás,
Ó, Uram, kérlek, vedd le a terhet
Mindenkiről, ki valamiért szenved,

Béke legyen az emberek otthonában,
Higgyünk még a szenteste varázsában,
Várunk téged, Te édes kisded,
Földre érkezésed melegíthet kihűlt lelket,

Szenteste reménykedve nézzük a jászlat,
Ringatnánk benne mennyei csodánkat,
Uram, Istenem, add, hogy így legyen,
Imára kulcsolom mindkét kezem,

Adventkor gőgicsél bennem a várakozás,
Áldott legyen szavam, mennyei fohász,
Békét, szeretetet érezze meg minden ember,
Ragyogjon fel a végtelen csillagtenger.

 Advent 2. vasárnapján azt kívánom, hogy a karácsonyvárás öröme melegítse szívedet, hozzon békét és szeretetet az életedbe.kívánok tiszta szívből, és jókedvű készülődést az elkövetkező ünnepi napokra.

Áldott adventi készülődést kívánok!Aranyosi Ervin: ADVENT

Advent első vasárnapján
felgyullad egy gyertya fénye.
Melegítse át szívedet,
legyen fénylő eredménye.

Kezdődik a csodavárás,
ahogy egykor Jézust várták:
szeretettel, bizalommal,
a tűz lángját körül állták.

A megváltó tiszta fényt hoz,
szeretetet, ami éltet.
Felemel a puszta földről,
Isten fiává fogad téged.

Szeretettel tárd ki lelked,
öleld át a nagyvilágot,
kívánd azt, hogy minden ember
itt a Földön, legyen áldott!

Ma gyertyát gyújtunk mindazokért,
 akik már nem lehetnek velünk.
Hiányotok örök, de a szeretet,
 amit tőletek kaptunk,
 fényként kísér minket tovább.
Nyugodjatok békében — 
emléketek szívünkben él.

 

Csak álmodni mentek, pihenni kicsit,
begyógyítani a szívnek sebeit,
hogy feledni tudják azt a sok-sok megbántást,
mit e röpke földi létben fájva éltek át.

Csak álmodnak kicsit, erőt gyűjtenek,
hogy fenn is elviseljék azt a hiányérzetet,
amit lenn éreznek azok, kik még maradtak,
hogy drága emléküknek gyertyát gyújtsanak.

Csak álmodni mentek, hogy békét leljenek,
amíg Isten jóvoltából fel nem ébrednek,
mert ha felébredtek már nem lesz szükség arra,
hogy az élet a halált könnyekkel sirassa.

 

 Emlékezés, tisztelet adás két napja de mindannyian tudjuk, hogy szerető családtagjaink, rokonaink, barátaink elvesztése nem egynapos fájdalom, hanem örök. Szívünkben, mindennapjainkban ott élnek, fel-fel villan a mozdulatuk, nevetésük, néha meghallod a hangjukat, vagy megérzed az illatukat.

Nyugodjon lelkük égi fényben, emlékeikből fakadjon áldás.

 

Hogy egyszer majd mi is elmegyünk ,ahol ő van oda.az élet múlik de akit szeretünk , arra életünk végéig,könnyes szemmel emlékezünk.

Örök, mindenható Isten, aki azt parancsoltad, hogy szüleinket tiszteljük, gyermeki bizalommal járulok hozzád és kérlek, szabadítsd meg édesanyámat /édesapámat, aki talán még a tisztítóhelyen szenved!
Jóságos Atyám, bocsásd meg bűneit, melyek közül talán akárhánynak én is okozója lehettem.
Emlékezzél meg, Uram, a gyermeki hűségről, szeretetről és engedelmességről, amelyet szent fiad e földön gyakorolt, a szeretet ama szolgálatairól, amelyeket boldogságos Anyjának s akaratod szerint minden embernek tett.

Szeresd az öregeket, hisz vállukon hordják
az élet kőkemény, ólom nehéz súlyát,
melynek nehéz terhe alatt meghajlik a hátuk,
de mégsem panaszkodnak, nincs siránkozásuk.

Csak viszik-viszik azt az elnehezült keresztet,
amit a Jóisten teherként vállukra vettetett,
hogy lássa, kinek meddig bírja cipelni lába
a szilánkokkal tűzdelt életút porába.

Szeresd az öregeket, mintha véred volna,
mintha nagyanyád vagy nagyapád gyönge keze fogna,
mert tőlük tanultuk meg, hogy az-az igaz ember,
ki a halál útján menetel el-elvérző szívvel,
de büszkén tartott fejjel.

Születéskor felszállunk a vonatra és találkozunk a szüleinkkel. És hisszük, hogy mindig velünk fognak utazni. Mégis egy állomáson a szüleink leszállnak a vonatról, magunkra hagyva minket, hogy folytassuk az utunkat… Ahogy telik az idő… mások is felszállnak a vonatra, és fontosak lesznek: testvéreink, barátaink, gyermekeink, unokáink, életünk szerelme is… Sokan fognak leszállni (még életünk szerelme is), kisebb nagyobb űrt hagyva maguk után. Mások olyan visszafogottak lesznek, hogy nem fogjuk észrevenni, hogy elhagyták a helyüket. Ez a vonatút tele lesz örömökkel, bánatokkal, elvárásokkal, új beköszönőkkel, viszontlátásokkal és istenveledekkel. A siker az, ha jó kapcsolatot ápolsz az összes utassal úgy, hogy a legjobbat adod magadból. Nem tudjuk, melyik állomáson szállunk le. Élj hát boldogan, szeress és bocsáss meg! Ezt azért fontos megtenni, mert amikor leszállunk a vonatról, csak szép emlékeket hagyjunk azoknak, akik folytatják útjukat… Örüljünk annak, amink van, és köszönjük az égnek ezt a fantasztikus utazást. Továbbá köszönöm, hogy utas voltál a vonatomon. És ha le kell szállnom a következő állomáson, örülök, hogy hosszú utat tettem meg veled! Jean of Ormesson

 

Ti ketten voltatok a kezdet, az otthon,
a biztos kéz, ha minden más roskadozott.
S most csend van ott, ahol egykor a szó szólt,
s hiányotok minden nap bennem dalol.

Édesanyám mosolya – lágy fény az ablakon,
édesapám csendje – erő a bajokon.
Egymás mellett mentetek el az égen,
s én itt maradtam… könnyek közt, némán, félig.

Már nem hívhatlak, ha kérdés gyötör,
nem ölelhetlek, ha a nap leül.
De érzem, hogy vagytok – valahol messze,
a szélben, az álomban, a csillagok rezzenésében.

Elmentél, fiam, s megállt az idő,
a szívemben örök seb, mély és gyötrő.
Álmod még itt él minden hajnalon,
nevemet hívod egy halk sóhajon.

Mosolyod visszhangzik bennem örökre,
mint nyári napfény tűnik föl a ködbe.
Nem volt elég az a kevés év,
amit együtt adott nekünk az ég.

Nem így kellett volna búcsúznunk,
nem ilyen némán, könnyekbe fulladva.
De hiszem, hogy ott vagy valahol,
hol fájdalom nincsen — csak csillagpor.

Ott várok majd rád, ha eljön az óra,
s újra ölellek az ég kapujába’.

A távolságtartás nem mindig jelent haragot, sokszor inkább menekülés a világ túl hangos zűrzavara elől, menekülés attól az állandó kényszertől, hogy jól kell lennünk, hogy mosolyogni kell akkor is, amikor belül mindenünk összetörve kiált a szünetért, amikor a zaj elfojtja a lélegzetünket és minden pillanat egy újabb bizonyítás, hogy erősek vagyunk, hogy bírjuk, miközben valójában már alig maradt bennünk erő, és ilyenkor az ember eltávolodik, nem azért, mert nem szeret, nem azért, mert közönyös vagy haragtartó, hanem mert keres egy kis csendet, egy sarkot, ahol nem kell magyarázkodni, nem kell megfelelni, ahol nem kérdeznek és nem ítélnek, csak a csend van, amely egyszerre nehéz és gyógyító, mert az elszigetelődés ilyenkor biztonságosnak tűnik, olyan, mint egy burok, amelyen kívül a világ tovább harsog, de belül végre megpihenhetünk, és bár kívülről talán ridegnek tűnik, valójában nem elutasítás, hanem szükséglet, önvédelem, túlélés, olyan, mint amikor kikapcsolod a telefonod, hogy ne érjenek el, hogy ne zúduljon rád újabb zaj, vagy mint amikor becsukod az ajtót, lefekszel, és csak hagyod, hogy a csend átöleljen, és közben érzed, hogy ez a csend nem üresség, hanem gondoskodás önmagadról, mert néha csak így tudod összerakni a szétcsúszott darabokat, mert nem azért vonulsz el, mert nem akarsz jelen lenni mások életében, hanem mert előbb vissza kell találnod a sajátodhoz, és ez a visszavonulás nem a szeretet hiánya, hanem annak egyik formája, mert aki megérti, hogy a csend is kommunikáció, hogy a távolság is törődés lehet, az tudja, hogy nem szakad meg a kötelék attól, hogy néha pihenni kell, sőt talán erősebbé válik, mert a csendben újra meghallod önmagad, újra rátalálsz arra a belső hangra, amit a zaj régóta elnyomott, és ez a hang halkan, de kitartóan emlékeztet arra, hogy a fáradtság nem gyengeség, hanem jel, hogy szükséged van levegőre, pihenésre, térre, ahol feltöltődhetsz, ahol a gondolataid szabadon rendeződhetnek, és ha valaki igazán szeret, akkor nem a szavak hiányát keresi benned, hanem megérti a csend üzenetét: azt, hogy a távolság nem fal, hanem híd, amelyen keresztül lassan, óvatosan újra visszatalálsz, amikor már lesz erőd, és ez a folyamat maga a gondoskodás, a túlélés, a szeretet csendes, mély formája.

Emlékezzünk...

Fáradt szívem hangosan dobog,
Emléked árnya, még mindig itt lobog.
Szél hozta húrokon, felsír egy dal,
Minden ritmusa szívembe mar.
Megfáradt szívem hangosan dobog
Te érted... ki hiányzik nagyon
Kit az idő múlásával sem feledek
S, arra hogy mennyire szerettelek.
Bennem most a magány dalol...
Mert te már messze vagy...távol valahol...

 

Annyira hiányzol! Nagyon nagyon szeretünk!Nyugodj békében Drága fiam.

 

 

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
És mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól,csak mosolyogva néz rám,
mintha már nem volna többé szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
-bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem.

 

 

Elég időt szentelünk-e életükben szeretteinknek,

gondolom, mindenki fejében megfordult már - a sír előtt állva.

Ezen a napon minden más

Újra mélyen érint meg a gyász

Nincs már velünk együtt

Kit ismertünk vagy szerettünk

Ma lélekben újra együtt lehetünk.

 

Eszembe jutnak az együtt töltött napok

Fülemben újra megcsendült a hangod

Szinte látom minden mozdulatod

Nem is tudhatod, mennyire váj hiányod.

 

Gyertyákat gyújtunk és mécseseket

Ezek a fények világítsanak Neked

Örök világosságban, békességben nyugodj

Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod

!

 A világ halad tovább. A nap felkel, az emberek sietnek, nevetnek, beszélgetnek. Az élet zajos és türelmetlen. Mintha semmi sem történt volna.
De te közben még mindig ott vagy… a csendben. A múltban. Egy pillanatban, ami megváltoztatott. Amikor valaki, akit szerettél, kilépett az életedből, és te azóta próbálod megérteni, hogyan is kell nélküle továbbmenni.
És nem is baj, hogy nem tudsz lépést tartani a világgal. Mert a gyász nem siet. A szív nem az óra szerint gyógyul.

A gyász olyan, mint egy zárt ajtó. Tudod, hogy mögötte van minden, amit elveszítettél – emlékek, hangok, illatok, ölelések –, de nem tudod kinyitni. Csak állsz előtte, tenyereddel érinted a kilincset, mégsem mozdul.
És idővel talán nem is akarod már kinyitni. Csak ott maradsz, csendben. Mert bár a múlt már nem élhető újra, a szeretet, ami benned maradt, még mindig ott dobban.
Ez a fájdalom része lett annak, ahogyan szeretsz. És egyszer talán nem is ajtó lesz többé – hanem ablak, amin át néha visszanézhetsz… és melegséget érzel, nem csak hiányt.

Teremtő Lélek, légy velünk!
Látogasd híveid szivét!
Töltsd malaszttal a kebleket,
melyeknek alkotója vagy.  

Te kit Védőnknek mondanak,
s mellénk a magas Ég adott!
Tűz, élő forrás, szeretet!
Te lelkek lelki olaja!  

Ajándékoddal hétszeres!
Te ujj az Isten jobbkezén!
Te, ki az Atya megigért
szavával áldod torkaink!  

DRÁGA ÉDESANYÁK NAGYMAMÁK DÉDIK ANYÁK NAPJÁT ÜNNEPELJÜK.KÖSZÖNTÖM MINDEN KEDVES ISMERŐSEIMET.BOLDOG ANYÁK NAPJÁT.KÍVÁNOK SOK SOK SZERETETTEL. MÁRIA.

A legjobb Édesanyának!

A legjobb anya a világona család virága, összetartója,a mi szívünk életben tartója.Mi a kis hajtások vagyunk,Ő öntöz minket,Mi is szirmot bontunk, Benne tündöklünk.Ő a lelkünk az anyánknála jobbat nem találnánkbelőle csak egy van nem többVigyázunk rá!

Neked köszönjük életünket,Szívből szeretjük éltetőnket.Édes anyánk szeretünk téged,Sokáig dobogjon a kis szíved!

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmúláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vér verte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Ülök... és csendben emlékezem...
Milyen volt, mikor édesanyám itt volt
velem.
Milyen érezni karja ölelését,
lágy simítását, kezének érintését.
Milyen volt látni csillogó két szemét,
őszülő hajában a szél lebbenését.
Milyen volt hallani édes nevetését,
hangjának csengését, szavának zengését.
Ülök... és csendben emlékezem...
Milyen volt, mikor édesanyám itt volt
mellettem.
Milyen volt tudni, hogy melege otthon vár,
szíve hazahív, imája kísér tovább.

Aranyosi Ervin: Édesanyám

Édesanyám, te drága lélek,
általad lettem, tőled élek!
Tápláltad testem, s lelkemet,
s éreztem szíved hogy szeret.
.
Ápoltál, óvtál, védtél engem,
tanítottál, mivé kell lennem.
Látom, szép szemed hogy ragyog,
hisz legszebb csodád, az én vagyok.
.
Tanítottál szép álmot szőni,
hát jöttem hozzád megköszönni!
Szép arcodra egy csókot nyomni,
hogy láthassalak mosolyogni.
.
Hogy mondhassak egy verset néked,
mert veled áldott meg az élet!

Mikor gyászolsz átérzed a fájó veszteséget,
a pusztulást, mely szívedbe mélyen beleégett.
Lelkedbe, mint dögkeselyű mar bele a bánat,
nem is tudtad, hogy van érzés, mely ennyire fájhat.
Ám szerettünk elvesztése gyötrőn tanulságos.
Ha megérted, értelmet nyer, s talán megnyugvást hoz.
Valójában az élete neked volt ajándék,
s nem az őrjítő fájdalom volt vele a szándék.
Ne a halálára gondolj, hisz többet ért léte!
Gondolj inkább a szívednek szép szeretetére,
amit Ő irántad érzett, s amit tőle kaptál.

 Kosztolányi Dezső: HALOTTI BESZÉD

HALOTTI BESZÉD

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló

 Számtalan fehér gyertya tiszta fényű lángja
világlik bele a sötét éjszakákba.
Világlik mint égi csillag aranyló sugara,
mely szelíden ragyog rá a temető világára.

Ragyogjatok csillagok, gyertyák égjetek,
fényetekkel öleljétek az elhunyt lelkeket,
öleljétek úgy mintha a földi világ népe
szívének lenne forró melegsége.

Hiszen minden egyes gyertyaláng valakiért ég,
valaki emlékének lelki üdvéért,
s azért, hogy tudják majd ott fenn az égben is,
szeretteik, emléküket sosem feledik.

Ne sírj azért, mert szeretsz engem!
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes szomorú arccal,
folytasd kacagásod,
nevessünk együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék nevem a házunkban,
ahogy mindig is hallható volt.

Hogyha elhagy majd a legutolsó sóhaj,
búcsúzz tőlem kedves, csendes, szelíd
szóval,
vagy csak vén kezeddel simítsd végig
testem,
s öleld át a szívem, mellyel úgy szerettem.

Hogyha nem lesz válasz, s néma ajkkal
fekszem,
tudd, hogy mindörökre fészket raktál
bennem,
lelkem lágy falába úgy loptad be lényed,
hogy az ében éjt is átragyogja fényed.

Hogyha nem jön álom két szemedre éjjel,
vigaszt küld a mennyből majd egy égi
fényjel,
velem leszel mindig, hiába kell mennem,
én leszek a csillag, s te ragyogsz majd
bennem!

 Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is...

Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved.

 Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.

Emlékük már a szívemben élnek, hiszen már az örökkévalóságban együtt vannak.

Október és november találkozása mindig egy szomorú időszak is egyben, hiszen a katolikus egyház ilyenkor tiszteleg azok előtt, akik már nem lehetnek köztünk. Minden emberben szép és egyben fájdalmas pillanatok képei szakadnak fel ilyenkor, amelyeknek a gyertyák lobogó lángjával állítanak emléket. Miért kapcsolódik össze az emlékezés a gyertyagyújtás?

Ezért gyújtunk gyertyát Hallottak napján A Halottak napja története

A keresztény naptár szerint november 2-án van Halottak napja, ami a november 1-ei Mindenszenteket követi.

A források szerint az első Halottak napja 998-ban volt, de csak később, a 11.

Apu meséld el nekemMilyen az élet odafent?Hallgattok e szép zenéket?Ott is sír e vajon a lélek?

Testvéreid s nagymamám,vártak e már odaát?Odafent is van e álom?Sírodon, látod e a sok virágot?

Apu meséld el nekem,odafent milyen a csend?Fájt e a lelked,mikor tested örökre megpihent?

Apu meséld el nekem,van e ott is szerelem?Egymáshoz bújik e a lélek,születnek e ott is nemzedékek?

Apu meséld el, milyen a halál?Tényleg csillagként ragyogsz már reánk?Ha lelked más testébe száll,akkor is gondolsz e reánk?

Wass Albert :A láthatatlan lobogó

Konok hûséggel hordozom
az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!

Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!

És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és õrült örömmel!

És mentem, mindeken által,
íntépõ, végsõ akarással!

 

 

 

 

 

 

 

IMA ELTÁVOZOTT SZERETTEINKÉRT.

 

 Juhász Gyula Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?

 

A búcsúszó, mit nem mondtál ki, elmaradt.
Elmentél, de szívünkben örökké velünk maradsz.

Temető kapuján, ahogy most belépek,
Úgy érzem, sokkal szebb világba érek.
Itt minden oly nyugodt, nem szólnak fegyverek,
Bár sok minden kavarog, de ezek csak emlékek.

Csillagként ragyog a rengeteg gyertya,
Mintha az ég is leköltözött volna.
Gyönyörű virágok, édenkertben járnék?
Ha lehetne, akkor az angyalokkal szállnék.

Egyszer majd én is oda érkezem.
Ám, az utam még be kell fejeznem.
Most itt állok a csendes temetőben.
Elhunyt szeretteim örök emlékére.

Valahol, a fényeken túl

ami szép volt, s elmúlt, újra vár.
Valahol, az árnyakon túl
újra befogad egy távoli táj.
ahol ő, aki elment már, kézen fog majd újra
odaérsz, hol eleven a múlt
mikor elindulsz a végtelen útra
És az elveszett játékok életre kelnek
és körbe kigyúlnak a fények
ó, régen várnak ránk, az örökre szépek
nincs még rá szó,
milyen az a múlt bolygó.
Valahol, az alkonyon túl,
hova annyi fénylő csillag hullt
valahol az álmon is túl
már a harag is a múltba simult.

Apák napján köszöntelek tégedet édesapám.
Virág nélkül állok én most, de nagyon szeretlek ám!
Nem hoztam virágot, sem finom csörögefánkot,
hoztam viszont nagy ölelést, szép szavakat, sok csínytevést.

Mert tudom, hogy te értékeled, nem csak azt, ha jó vagyok,
hanem azt is, hogyha naphosszat csak rosszalkodok.
Így köszöntelek édesapám, az apukák napján,
s arra kérlek én tégedet, hogy élj még velem soká, soká!

Boldog apák napját!

Bartos Erika: Apához

Mikor leszek én is felnőtt?

Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: Ki a nagyobb a mennyek országában? Ő odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.

20 éve itt hagytál drága fiam. Azóta is minden nap fájó érzések van a szívemben.

 Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled, áldott vagy Te az asszonyok között és áldott a Te méhednek gyümölcse Jézus. Asszonyunk Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján! Ámen!

A hit, a remény, a bizakvó tudat cserben hagy,
s csak egy kép marad,
Melyet örökre megőrzünk a szívünkben,
mert az emlékek azok,
amit még az idő sem vehet el!

 

 

"Nincsen felettünk hatalma a sírnak,
Köszönöm, hogy szép éveink voltak.
Örök az arcod nem száll el a szavad,
Minden mosolyod az emlékemben marad.
De az élet csendesen megy tovább,
Fájó emléked elkísér egy életen át!"

A halottakért felajánlott imádságokkal a megholtakat biztosítjuk szeretetünk felől akkor, amikor kénytelenek elhagyni azt a világot, amelyet ismernek, és meg kell tisztulniuk azért, hogy megszülethessenek valami újra. A tisztulás voltaképpen az az állapot, amikor valaki Isten színe előtt fájdalmasan ráeszmél arra, hogy véglegesen el kell szakadnia a földi élettől.

 

Temető kapuján, ahogy most belépek,
Úgy érzem, sokkal szebb világba érek.
Itt minden oly nyugodt, nem szólnak fegyverek,
Bár sok minden kavarog, de ezek csak emlékek.

Csillagként ragyog a rengeteg gyertya,
Mintha az ég is leköltözött volna.
Gyönyörű virágok, édenkertben járnék?
Ha lehetne, akkor az angyalokkal szállnék.

Egyszer majd én is oda érkezem.
Ám, az utam még be kell fejeznem.
Most itt állok a csendes temetőben.
Elhunyt szeretteim örök emlékére.

 

 

Ma égtetőig lobbanjanak az emlékező lángok,
ma minden árva sírhanton legyenek virágok,
hogy egyetlen lélek sem érezhesse azt,
Halottak napján magára marad.

 

 

 

Ady Endre: Békés Eltávozás

„Hangomat a Semmi igya föl,
Mint az álmokat issza
S az én gyönge, panaszos hangom
Ne jajgasson senkinek vissza”

Drága Úr Jézus! Milyen sötét van itt, milyen rideg minden. Ősi kövek nyomják össze ezt a kicsiny teret. Hol vagy, Uram? Hová tűnt szentséges tested? Hová tűnt gyötrött és fájdalomtól eltorzult arcod? Hol vagy, Uram, hogy bevilágítsd ezt a kemény kőboltozatot, amely áttörhetetlenként nehezedik e fojtott sírkamrára? Ó, Uram Jézus! Hová tűntél? Csak gyolcsaid vannak itt, és a Te szentséges tested nyoma.

A követ elmozdították vagy elmozdult? A testedet ellopták a sírból, vagy pedig…

Hová tűnt el halálod!?

akit azért kent föl az Atya, és azért küldött el,
hogy Örömhírt vigyél a szegényeknek, szabadulást hirdess a foglyoknak,
látást a vakoknak, és szabadon bocsásd a megtörteket!

Boldogok vagyunk mi, szegények,
mert bár télen fázunk, és nem tudjuk fizetni a fűtést, nélkülözünk minden kényelmet,
vagy sokszor hajléktalanul koldulunk az esőben, hóban, és elfagynak végtagjaink az utcán,
vagy sokan alszunk összezsúfolva a hajléktalanok szállójában,
szakadt és piszkos a ruhánk,
mégis örülünk, mert te, imádott Jézusunk, nekünk ígérted az Isten országát.

 Mit kíván a magyar nemzet.

 Legyen béke, szabadság és egyetértés.

 

A haza örök, s nem csak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.”
(Kossuth Lajos)

Amikor azt mondják 1848. március 15., akkor azt feleljük rá : forradalom.

Évszámok, dátumok , melyek a szívünkbe, lelkünkbe égtek , olyan támpontok ezek, melyekbe megkapaszkodhatunk a jelenben is. Már a második alkalom, hogy nem tudjuk iskolai közösségben megünnepelni ezt az alkalmat.

Temető kapuján, ahogy most belépek, Úgy érzem, sokkal szebb világba érek. Itt minden oly nyugodt, nem szólnak fegyverek, Bár sok minden kavarog, de ezek csak emlékek. Csillagként ragyog a rengeteg gyertya, Mintha az ég is leköltözött volna. Gyönyörű virágok, édenkertben járnék? Ha lehetne, akkor az angyalokkal szállnék. Egyszer majd én is oda érkezem. Ám, az utam még be kell fejeznem. Most itt állok a csendes temetőben. Elhunyt szeretteim örök emlékére.

 

 

 

 

 

 

„Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt… „
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”

 

 

 

 

 

 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet.

 "De jó volna, csak egyszer, még egyszer ölelni őket.Kik a mennyben élnek már, igazi jótevőket,mert a fa mellett, ha lehunyt szemmel várok,boldogan, picit könnyezve gondolok rátok,és nektek, ott a mennyországban,
Boldog, áldott karácsonyt kívánok!"
(Bedő Gábor)

 

 

Nem csak karácsonykor hanem minden születésnap névnap és évforduló amikor elhagytak bennünket rettenetes fájdalommal jár.Ilyenkor még fájdalmasabb.De a szeretet az örök.Míg élünk nagyon fáj.

Szomorú a Karácsony, mert nincsenek velünk,
azok akik velünk éltek, kiket szerettünk,
s akik létükkel beragyogták azt a földi életet,
mely mára már csak gyásszal, könnyel teli lett.

Szomorú a Karácsony, és minden újabb év,
mert nem hozhatja vissza a múlt szeretetét,
azt a mélységes szeretetet, ami már akkor elveszett,
mikor az égi csillageső hullani kezdett.

Bármily ragyogó is a díszes zöld-fenyő,
lelkünk mélyén szürke marad, könnyben remegő,
mert a fenyőfa legszebb éke, már odafenn ragyog,
túlontúl világlik, mint a csillagok.

 

 

Borulj a földre téli álom, ölelj át minden gyermeket. És mindenütt a nagyvilágon, örüljenek az emberek. Harangok tiszta zengő hangja kísérjen minden éneket. Csituljon el a szíved haragja. S várjuk a legszebb ünnepet.- Harang szól a kis faludban szent Karácsony éjjel, együtt van az egész család, siess hát, ne késs el! Havas úton cseng a kis szán, a kéményekből füst száll, végre te is megpihenhetsz, a karácsonyfa ott áll. Gyújtsál egy gyertyát, ha leszáll a csendes éj, mondj el egy imát a sok szegény emberért! A szeretet ünnepe, hidd el, csak így lesz szép! Áldását szórja rád majd az éj.

Állunk a sírodnál némán zokogva,
Apa csak rossz álom gyere hozzánk vissza,
Apa légy boldog ahová mentél,
Nekünk nem haltál meg csak álmodni mentél,
Nyugodj csendesen legyen békés álmod,
Találj odafenn örök boldogságod.

Üdvözítő Jézus Krisztus! Kérünk téged, fogadd országodba híveidnek lelkét, akikért szent véredet kiontottad.

Emlékezzél meg, Uram, hogy gyarló az emberi természet, és olyanok vagyunk, mint a mezei virágok, melyek hamar elhervadnak, és a szél könnyen széthordja szirmaikat.

Te, aki a keresztfán meghallgattad a hozzád folyamodó jobb latrot, és a paradicsomnak örömét ígérted néki, hallgasd meg híveidnek kiáltását is, és kegyelmesen oldozd fel a világból kimúlt szolgáid lelkét minden bűnük kötelékétől, hogy a feltámadásnak dicsőségében a választottak között részesüljenek az örök életben.

Mond fiam milyen a mennyország nálatok oda át?
Hosszú volt az utazás?
Virágszirmok díszítik a szobád?
Barátaid, gyermekem vannak e már ?
Hegy gyomrából lezúduló patakok, hűsek , szomjoltók?
Könnyeinket hullajtjuk kertetekre,
Mond bőséggel elég az öntözésre?
Mond fiam találkoztál édesapámmal , nagyszülőkkel?
Vannak e nyulacskák a réten, madarak szikrázó napsütésben?
Búzamezőn a sok tarka pillangó?
A gyümölcsfák bőséggel adnak termést,
Piros almát édest ropogóst?

Minden csupa-csupa hófehér virág,
s mintha mécsesből állna az egész világ,
lobogva világít a sok-sok gyertya,
elment lelkek szeretetének lángja.

Szülő, nagyszülő, gyermek, testvér,
lelkük most hozzánk visszatér,
körülállják mind az emlékező lángot,
itt vannak, látják ők a sok virágot.

Gyertyafüst száll őszülő hajunkba,
akár nagyszüleink keze, simogatva,
lecseppenő viasz mintha könnyük lenne,
összes fájdalmuk, szeretetük belerejtve.

Lelkük a miénkkel ismét összeér,
régi szép emlékeket velünk újraél.

Kisbaconi temetőben
Most van a nap lemenőben,
Ráverődik a sugára
Jó szüleim sírhalmára.
Egykor, régen haj de féltem,
Ha temetőbe léptem,
Vége már a félelemnek,
,,Nagyapóék" ott pihennek.
Testem, lelkem hogyha fáradt,
Ide jönni érzek vágyat,
Ide jövök este, reggel,
S beszélek az öregekkel.
Elmondom, hogy bárhol járok
Mindenütt gondolok rájok,
Hálás szívvel, könnyes szemmel,
Gyermeki szent szeretettel.
Hogy mit írtam sok-sok könyvben,
Tőlük kaptam mind örökbe,
S ha szívemben van szeretet
Ez az ok szívükből eredt.

Köszönöm, hogy teremtettél
Az anyaméhben is ismertél,
Csillagok fényénél formáltál
Szerető Atyámmá igazultál.
Köszönöm, hogy gondot viseltél
Éveimhez jót reméltél
Szívembe ültettél rendet
Örökzöld hömpölygő csendet.
Köszönöm, hogy hozzám szóltál
Igéden át rám találtál,
Szememben tornyot emeltél
Tűz-lángú ostorral szerettél.
S köszönöm, hogy éjt is adtál
Sebeimre felhőt raktál,
S míg vánszorogtam kebleden át
Rám lehelted a hold bánatát.

Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból..
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sir az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
A amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.

Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.
Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét…
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez…
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!

Ahogy, telik az idő és érettebekké válunk, lassan rájövünk, hogy:
- egy 3000 E-os óra, ugyanazt az időt mutatja, mint egy 30 €-os
- egy 300 eurós pénztárca ugyanazt az összeget tartalmazza, mint a 30 eurós pénztárca
- a magány egy 70 négyzetméteres házban ugyanaz, mint egy 300 négyzetméteres házban
Remélem, egy nap rájössz, hogy a belső boldogságod nem a világ anyagi dolgaiból származik.
Nem számít, hogy első osztályon vagy fapados járaton utazol;
A jegy értéke ugyanaz , ha a repülő lezuhan...

Ujjong a lalkem s tele van örömmel:

Ma megérkezik a régvárt vendég!

 

Bár liliom- palástot

Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt!—

Bár tűzrózsákat, égő szíveket

Szórhatnék szét a nagy világon.

 

Hogy illatot és színeket

És imákat találjon,
Amerre jár! –

Bár lenne szívem ünnepi

Zsolozsmát zengő, nagy harang,

Mely szétkiáltja örömét,

Hogy csengjen- bongjon tőle a határ!

 

Pedig, kit várok, csak egy kismadár,

Remegő szárnyú, hófehér galamb!—

-- De benne ég az örök Láng.

 

 

 Dsida Jenő: Pünkösdi várakozás...

Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.

 

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!

 

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!

PÜNKÖSD
A pünkösd jő - de meg nem érti titkát
a szív, amelyben még az Úr nem él;
Itt a tavasz, - bimbófejük kinyitják
a kis virágok, zöldül a levél.
Mit ér, ha a természet újra éled,
a föld örül, madárka énekel,
de a szívünkben még az égi Lélek
élet tavaszát nem költhette fel?
Ha szívünket a Lélek át nem hatja,
hervadt virág csak minden ünnepünk,
Hiába volt a szent karácsony napja,
a húsvét fénye föllángolt - s letűnt.
Az Úr csak egyszer járt itt lenn a földön,
értünk csak egyszer halt kereszthalált,
De kell, hogy pünkösd újra s újra jöjjön,
mert életet csak Isten Lelke ád.

 

Drága halottaimra való emlékezésem e szomorú napján hová mehetnék vígasztalást kereső szívemmel, ha nem tehozzád, Uram, én Istenem? Nyilván látom, hogy az idők múlása nem hozott gyógyító írt szívem fájó sebére, egy tenyérnyi darabot se oszlatott el bánatom sötét felhőiből.

"Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell.Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma.Sirok között egyenlő minden ember,Akár ott sírva, akár oda jutva.Útjait naponta sok-sok ember járja.Van, aki virágot, mécsest visz kezében.Olyan is, ki bánatot visz szomorú szívében.Sok éve már, hogy ezt az utat járjuk,Megnyugvást lelkünkben még most sem találtunk.Sírod előtt állunk, talán Te is látod,Körülötted van ma is szerető családod.Eljöttünk újra tisztelni Téged,Szívünkben hordjuk örök emléked.Te voltál nekünk a biztató remény,Nehéz napjainkba is az utat mutató fény.Múlik az idő, de a fájdalom nem csitul,Szemünkből a könny naponta kicsordul.Tudjuk, hogy csodára hiába várunk,Nyugodjál békében, szívünkből kívánjuk.

ISTENEM!

Hol vagy? Mire gondolsz ilyenkor?Mikor valakit a halál átkarol,Mikor sóhajként száll el egy fiatal lélek,Még alig élt, még alig vétett,Mégis örökre elment oda,Honnan nem lehet visszatérni soha.Miért kellett? Miért nem élhetett még?Miért érte ilyen szörnyű vég?Nálad van? Bár tudnánk biztosan,Hogy Veled van fent a Mennyországban.Vagy most valahol csak hidegen fekszik,Már nem mozdul többé, hiába kérik.Hallja-e a sírást, mi áttöri az eget?Látja-e szemünkben az igazgyöngyöket?Meghalt...borzalom,Felfogni meg mindig nem tudom.Patakzó könnyek, megtört sóhajok,Fagyos éjjelek, rideg nappalok,De hiába minden, segíteni nem tudok!Felébreszteni egy élettelen testet,Emberi ésszel már nem, már nem lehet...Hol az igazság?

 

 

Fohász

Az anyai szívnek sehol sincsen párja,
Mindennap elönti a szeretet árja. . .
Az anyai szívet Isten teremtette,
Az anyai szívet nagyon kell szeretni
Szívünkbe kell neki tiszta ágyat vetni. . .
Szeretet lángja melyet gyújtok most én.drága édesanyám 
Neked gyújtom már nagyon rég.
Itt vagyok,hozzád jöttem,hogy fejemet lehajtsam előtted.
Könny csorog a gyertyámon a lángnyelv is sír,s sajog.
Tűzfénye tudatja veled eljöttem,
Itt vagyok.
Melegséget hoztam,szeretetem jelét!

 Áldott legyen minden lélek, ki az égbe költözött,
s kik már nem éreznek soha többé földi örömöt,
mert érző szívük jéghideg lett, testük dermedt kő,
mit holtcsendjével őriz a homoktemető.

Vigyázz rájuk, Istenem, vigyázd nagyon őket,
adj békés nyugalmat a végleg elmenőknek,
hogy ne fájja lelküket az a kínzó hiányérzet,
mely az itt maradtakra súlyos csapást méret.

Áldott legyen minden gyermek, ifjú, és öreg,
kik már egy más világban gyújtanak csillagtüzeket,
hogy feltündöklő csillagfénnyel átmelengessék,
a sírhantoknál sírdogáló emberek szívét.

Kívánok mindannyiunknak hitet, erőt és belső békességet!   Nyugodtan és higgadtan álljunk helyt a mindennapokban és lelkiekben megerősödve várjuk a Megváltó közelgő születését! 2022 / 11 /27.