EMLÉKÜL

NE ÁLLJ MEG SÍRVA SÍRHELYEM ELŐTT,NE HIDD, HOGY ALSZOM, HISZ OTT SEM VAGYOK. A HALKAN FÚVÓ SZELLŐBENTALÁLSZ MEG, ÉS A HÓBAN MELY GYÉMÁNTKÉNT RAGYOG. VAGYOK A NAPFÉNY, ÉRETT BÚZATÁBLÁN, ŐSZI ESŐ, MELY GYENGÉDEN ALÁSZÁLL.HA KORA REGGEL EGYSZER ARRA ÉBREDSZ, HOGY MADÁRZAJ SZÁLL ARRA SZÁRNY SUHOGVA, HA SZÍVED CSENDES ÉJBEN ENGEM ÉREZ,ÉN SUGÁRZOM RÁD, CSILLAGKÉNT RAGYOGVA.

 Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut
A szeles éj, amelyen elaludt
S valahányszor hörögve sír a szél,
Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.

Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (halotainkat.) Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.

tudom, milyen Elveszíteni egy szülőt, GYERMEKET akit szerettél, és aki szeretett téged.

Elmentél

Hát elment, elment örökre,
lelkét a Megváltó, magához emelte,
mi maradt itt, mi maradt utána,
fájdalom és könnyek, végtelen hulláma,
és űr, hatalmas űr, mit itt hagyott,
de ő már az Úrtól, békességet kapott.
Kik itt maradtunk, gyászolunk és sírunk,
a fájdalom hullámával nagy-nagy harcot vívunk,
a hiány, mi lelkünket szaggatja és tépi,
mért kellett, így legyen, az ész nem is érti,
de szívünknek rejtekén, az emlékek között,
mindörökké itt lesz, lelkünkbe költözött,
s míg rá gondolunk, ő is itt lesz velünk,
mert emlékeink útján, mindig rálelhetünk,
eljön majd a nap, mikor mi is elindulunk,
és az Úrnak jóvoltából ismét találkozunk.

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban!

Régen, mikor kicsi voltam,
Édesanyám kezét fogtam,
elvitt, ahol Papám feküdt,
ahol fejfa volt mindenütt.

Fejfák alatt gyertyák égtek,
Anyám súgta: - Régen éltek!
Éltek, de már itt alszanak,
eltemetve, itt nyugszanak.

A sírkertben lázban égtem,
ahogy Anyám arcát néztem -
a szeméből könny patakzott,
és a térde megbicsaklott.

Ajkai közt imát mondott,
egész testem megborzongott!