Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek."

(Kányádi Sándor)

Egy Angyali ragyogást küldök neked,
Ki összeteszed majd két kezed
Hogy boldogan, emlékezz azokra,
Kik valaha szerettek, és melletted voltak
Felidézed kedvesed arcát, egy csillagfényű éjszakán
Akivel valaha egy mesés világról álmodtál
Szemedből egy apró könny, csordogál
Szíved halkan dúdolja az emlékek dalát,
Nevét suttogva nézel az ég felé
Lelkedben ringatod fájó emlékét,
Az üveghegyeken túl mereng képzeleted
Vajon angyali ruhába öltözött kedvesed,
Szerelmes sóhajod nem csendesedik
Fájó szíved, még mindig Őt keresi,
Csak más ruhája van, kit annyira szerettél,
Akit lelked bársonyával cirógattál, melengettél
Ne légy szomorú, csak nézd az égbolt vonulatát
A hófehér szárnyak kecses mozdulatát
Mely lágy szellőként arcodnak simogatás
Vigaszként ott fénylik, majd neked..

 A tűzfalakra hűs ködöt
sír a november mélabúsan.
Emberfürtös villamosok
futnak a ködbe koszorúsan.

Mindszent-virágos ár sodor
s egy dísztelen sír gondja éget:
ó, hogyha áthajítanám
koszorúval a messziséget.

Tudom, hogy vár ma, nő a köd,
nincs rajta rács, nincs rajta kőjegy.
Határon átkiáltanám:
ringasd szelíd karokkal, Őrhegy!

Körül az este glóriás:
ezernyi gyertya gyúl - s kilobban.
Ő alszik fénytelen tovább
a kergetőző évszakokban.

 Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.

Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtan fénylik a hold az égen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.

Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?

Ó mondd, küzdelem-e az élet?

 Eljövök mindig én, mint november jön el,
e hónap jelzi azt, az elmúlás közel.
Oly keskeny a határ... a halál és élet
szinte kezet fognak, megérzi a lélek.

Eljövök mindig én, vár rám a temető,
kitárja kapuját, mint szelíd szerető.
E napon csinosan, tisztán, üdén vár rám,
mécsnek lángjainál, sírkeresztek árnyán.

Hulló falevelek, krizantémra szállnak,
még őrzik csodaszép emlékét a nyárnak.
Elenyésző levél és az élő virág...

Hervadó őszi csokorral kezében,
Nyomasztó, keserű bánattal szívében
Lépdelt a temető kapuja felé.
Remegő lábai vonszolták befelé.

Hűvös volt az idő, akárcsak egy hírvivő,
Ki hűvös közönnyel hozza a halott hírét,
Majd részvét és alázat nélkül
Kíván neki örök békét.

Üzenet nélküli sárga levelek
Keresik a feledett, áldott, régi neveket.

Amikor elmentél kialudt egy csillag,
Az angyalok a mennyországba hívtak.
De sajnos itt lent elvesztettünk Téged,
A legtisztább angyalát földnek és az égnek!
Nyugodj Békében .