A mi édesanyánk drága szent egy asszony
Nem az volt a sorsa, hogy rózsát fakasszon,
Mert bizony az élet nem nagyon kímélte
A gondot, a sok bajt végtől végig élte.
A mi édesanyánk drága szent egy asszony,
Emléke is elég, hogy könnyet fakasszon,
Hej, virrasztott nehéz éjszakákon értünk,
Amikor a láztól majd hogy el nem égtünk.
Fáradt behunyt szemmel hányszor elgondolom:
Mi, kiket felnevelt ezer gondon, bajon,
Tudunk-e valaha hálásak is lenni,
Tudunk-e valamit ezért neki tenni?

 Árvai Attila: Mama.

Öreg mama, drága kincsem
Mosolygok, ha szemed nézem
Látom benne bús bánatod
Látom régi boldogságod...

Annyi sok év eltelt már
Felneveltél, dolgoztál
Hosszú utad bejártad
Még sem fáradt a lábad

Öreg mama pillants reám!
Megnézlek, hogy tanulhassak
Csodáljalak, szeresselek
A csönd rejtekén meglássalak...

Megláthassam jó szíved
Meghallhassam sóhajod
Elmúlassam bánatod...
Megterítsem asztalod...

Megérzem, mi szíved titka
Forró elmúlt szerelmek
Mindeniket szemed rejti
Régi színes emlékek...

Hozzád megyek, drága jó Édesanyám
léptem koppan, a temető kitaposott útján.
Örökzöld fenyők, mohák övezte kövek,
a szívem kalapál ahogy sírodhoz közeledem.

Itt pihensz, már régen, hideg hantok alatt,
gyermeki szívem fáj, mindig veled marad.
harmatcseppes rózsa, hófehér szirma,
Anyák napján ezt teszem a sírodra.

Napfényben megcsillanó, rideg márványlap
gyöngyszemkönnyem hull, megállíthatatlan.
Semmi nem olyan, mint egykor volt hajdanán,
az emlékeknek a szívemben nincs hervadás.

 Sok vad vihar vonult el már fölöttem.
Mindből kivezetett az Úr. Nem értem,
hogy? s miért? De jól tudom, hogy közben
Anyám imádkozik.

Kifente nyelvtőrét sok ellenségem,
hogy belémdöfje. Most megszégyenülten
vonulnak félre. Nem tudják, hogy értem
Anyám imádkozik.

Hányszor hevertem Illés-keserűen
a kétség fenyőlombja csalfa hűsén!
Most mégis ujjongok. De otthon csöndben
Anyám imádkozik.

Az élet útja nem mindig derűs. Én
gyakran jártam az árnyak sűrű mélyét.

"A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét éppen olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát - a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás."
Müller Péter 

 Ha még mindig élsz, és lélegzel, azt azt jelenti, hogy duzzadsz az életerőtől. Állj fel és porold le magad. Ne engedd, hogy az éppen érzett fájdalom „elhitesse” veled, hogy az egész életed csupa fájdalom és keserűség. Mersz ez nem igaz! Mindnyájunk életében vannak gyönyörű dolgok, és ezeket a dolgokat csakis magadnak köszönheted.

Ez a kijelentés furcsának tűnhet elsőre. De vannak olyan idők, amikor a fájdalom megköveteli azt, hogy érezve legyen, és követeli a fókuszált figyelmed.

 Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.

Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtan fénylik a hold az égen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.

Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?

Ó mondd, küzdelem-e az élet?

A verset úgy találtam az interneten a szerzője nem ismert! szeretném megosztani veletek.

Susognak a szélben pillekönnyű szárnyak,
lelkek bolyonganak, megnyugvásra várnak.
Könnycseppek gördülnek tompa gyertyafényben,
lassan csonkig égnek, fagyos, hideg éjben.

Emlékek varázsa melegíti lelked,
hiánya fájdalmas - szíved belereszket.
Bárcsak érinthetnéd, ugyanúgy, mint régen.