Mecsek Zsuzsa:

Neked, apu


Én a magas égre néztem, önzőn,
s nem láttam, hogy itt a földön
kihunyni készül egy gyertya-láng.
Apám elment, s ott a sírnál,
ahonnan mégegyszer visszanézett,
sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.
Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.
Apu, most elmondom Neked,
amit úgyis tudtál, bízom benne,
bár nem volt szavakba öntve,
hogy erős karó voltál nékem
sorsom orkános szelében.

Szerető szíveddel oly sok jót adtál Isten kegyelméből most megváltást kaptál

Tested pihen csak az anyaföld mélyében Emléked tovább él szeretteid szívében.

Drága fiam 13 éve emlékére égjen a gyertya.

Soha nem feledünk.

 A mi édesanyánk drága szent egy asszony
Nem az volt a sorsa, hogy rózsát fakasszon,
Mert bizony az élet nem nagyon kímélte
A gondot, a sok bajt végtől végig élte.
A mi édesanyánk drága szent egy asszony,
Emléke is elég, hogy könnyet fakasszon,
Hej, virrasztott nehéz éjszakákon értünk,
Amikor a láztól majd hogy el nem égtünk.
Fáradt behunyt szemmel hányszor elgondolom:
Mi, kiket felnevelt ezer gondon, bajon,
Tudunk-e valaha hálásak is lenni,
Tudunk-e valamit ezért neki tenni?

 Árvai Attila: Mama.

Öreg mama, drága kincsem
Mosolygok, ha szemed nézem
Látom benne bús bánatod
Látom régi boldogságod...

Annyi sok év eltelt már
Felneveltél, dolgoztál
Hosszú utad bejártad
Még sem fáradt a lábad

Öreg mama pillants reám!
Megnézlek, hogy tanulhassak
Csodáljalak, szeresselek
A csönd rejtekén meglássalak...

Megláthassam jó szíved
Meghallhassam sóhajod
Elmúlassam bánatod...
Megterítsem asztalod...

Megérzem, mi szíved titka
Forró elmúlt szerelmek
Mindeniket szemed rejti
Régi színes emlékek...

Hozzád megyek, drága jó Édesanyám
léptem koppan, a temető kitaposott útján.
Örökzöld fenyők, mohák övezte kövek,
a szívem kalapál ahogy sírodhoz közeledem.

Itt pihensz, már régen, hideg hantok alatt,
gyermeki szívem fáj, mindig veled marad.
harmatcseppes rózsa, hófehér szirma,
Anyák napján ezt teszem a sírodra.

Napfényben megcsillanó, rideg márványlap
gyöngyszemkönnyem hull, megállíthatatlan.
Semmi nem olyan, mint egykor volt hajdanán,
az emlékeknek a szívemben nincs hervadás.

"A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét éppen olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát - a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás."
Müller Péter 

 Ha még mindig élsz, és lélegzel, azt azt jelenti, hogy duzzadsz az életerőtől. Állj fel és porold le magad. Ne engedd, hogy az éppen érzett fájdalom „elhitesse” veled, hogy az egész életed csupa fájdalom és keserűség. Mersz ez nem igaz! Mindnyájunk életében vannak gyönyörű dolgok, és ezeket a dolgokat csakis magadnak köszönheted.

Ez a kijelentés furcsának tűnhet elsőre. De vannak olyan idők, amikor a fájdalom megköveteli azt, hogy érezve legyen, és követeli a fókuszált figyelmed.

 Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.

Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtan fénylik a hold az égen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.

Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?

Ó mondd, küzdelem-e az élet?

A verset úgy találtam az interneten a szerzője nem ismert! szeretném megosztani veletek.

Susognak a szélben pillekönnyű szárnyak,
lelkek bolyonganak, megnyugvásra várnak.
Könnycseppek gördülnek tompa gyertyafényben,
lassan csonkig égnek, fagyos, hideg éjben.

Emlékek varázsa melegíti lelked,
hiánya fájdalmas - szíved belereszket.
Bárcsak érinthetnéd, ugyanúgy, mint régen.

 Úgy ment el õ is hogy visszajön,
Nevetett, kis bátor katona volt,
Nézte a lány szemét,
Tréfálkozva vette fegyverét,
Vissza tükrözte a nyári éj,
Vidám tekintetét.

Ne sírj, ha többé sose látnál,
Ne várj, ha már hiába várnál,
Ne sírj, hisz nem én rajtam múlik,
Hogyha egyszer nem jövök.
Biztos lesz más
ki megvigasztal téged,
Ne várj, majd meggyógyít az élet,
De én szeretlek amíg élek,
Amíg élek, amíg élek!

Levele már nem volt oly vidám,
A mosoly elvész a háborúban,
És túl a kerteken,
Lassan érik már a gyõzelem,
És egy tiszt jelenti lelkesen,
Ma nincs nagy veszteség!

Édesanyám Te jó asszony,
Írd meg nékem fáj-e még a szíved?
Amióta én eljöttem, ki van veled,
Ki vígasztal Téged?

Írd meg minden bús örömed,
Vígasztald meg a szívemet,
Úgy mint réges-régen,
Úgy mint réges-régen.

Édesanyám Te jó asszony,
Őrangyalnak rendelt Isten Téged,
Tőle kaptad azt az édes
Jóanyai értem égő szívet.

Éjjel nappal rám vigyáztál,
Mindig jóra tanítottál,
Áldjon meg az Isten,
Áldjon meg az Isten.

Édesanyám Te jó asszony,
Ha majd megjössz itt is maradsz nálam,
Édes otthont nyújt majd néked
A kis kertes vadvirágos házam.

 88 éves korában elhunyt Mednyánszky Ági Bársony Rózsi-emlékgyűrűvel és Gobbi Hilda-díjjal kitüntetett színésznő, a magyar operettjátszás kiemelkedő alakja - közölte kedden a Budapesti Operettszínház az MTI-ve.