A távolságtartás nem mindig jelent haragot, sokszor inkább menekülés a világ túl hangos zűrzavara elől, menekülés attól az állandó kényszertől, hogy jól kell lennünk, hogy mosolyogni kell akkor is, amikor belül mindenünk összetörve kiált a szünetért, amikor a zaj elfojtja a lélegzetünket és minden pillanat egy újabb bizonyítás, hogy erősek vagyunk, hogy bírjuk, miközben valójában már alig maradt bennünk erő, és ilyenkor az ember eltávolodik, nem azért, mert nem szeret, nem azért, mert közönyös vagy haragtartó, hanem mert keres egy kis csendet, egy sarkot, ahol nem kell magyarázkodni, nem kell megfelelni, ahol nem kérdeznek és nem ítélnek, csak a csend van, amely egyszerre nehéz és gyógyító, mert az elszigetelődés ilyenkor biztonságosnak tűnik, olyan, mint egy burok, amelyen kívül a világ tovább harsog, de belül végre megpihenhetünk, és bár kívülről talán ridegnek tűnik, valójában nem elutasítás, hanem szükséglet, önvédelem, túlélés, olyan, mint amikor kikapcsolod a telefonod, hogy ne érjenek el, hogy ne zúduljon rád újabb zaj, vagy mint amikor becsukod az ajtót, lefekszel, és csak hagyod, hogy a csend átöleljen, és közben érzed, hogy ez a csend nem üresség, hanem gondoskodás önmagadról, mert néha csak így tudod összerakni a szétcsúszott darabokat, mert nem azért vonulsz el, mert nem akarsz jelen lenni mások életében, hanem mert előbb vissza kell találnod a sajátodhoz, és ez a visszavonulás nem a szeretet hiánya, hanem annak egyik formája, mert aki megérti, hogy a csend is kommunikáció, hogy a távolság is törődés lehet, az tudja, hogy nem szakad meg a kötelék attól, hogy néha pihenni kell, sőt talán erősebbé válik, mert a csendben újra meghallod önmagad, újra rátalálsz arra a belső hangra, amit a zaj régóta elnyomott, és ez a hang halkan, de kitartóan emlékeztet arra, hogy a fáradtság nem gyengeség, hanem jel, hogy szükséged van levegőre, pihenésre, térre, ahol feltöltődhetsz, ahol a gondolataid szabadon rendeződhetnek, és ha valaki igazán szeret, akkor nem a szavak hiányát keresi benned, hanem megérti a csend üzenetét: azt, hogy a távolság nem fal, hanem híd, amelyen keresztül lassan, óvatosan újra visszatalálsz, amikor már lesz erőd, és ez a folyamat maga a gondoskodás, a túlélés, a szeretet csendes, mély formája.

Emlékezzünk...

Fáradt szívem hangosan dobog,
Emléked árnya, még mindig itt lobog.
Szél hozta húrokon, felsír egy dal,
Minden ritmusa szívembe mar.
Megfáradt szívem hangosan dobog
Te érted... ki hiányzik nagyon
Kit az idő múlásával sem feledek
S, arra hogy mennyire szerettelek.
Bennem most a magány dalol...
Mert te már messze vagy...távol valahol...

 

Annyira hiányzol! Nagyon nagyon szeretünk!Nyugodj békében Drága fiam.

 

 Kedves Szent Antal! Csodatévő Szentünk!
                 Kérünk hallgasd meg fohászainkat segítségedért.
             Vidd kérésünket és imáinkat a mennyei Atya elé.

 

 

 

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
És mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól,csak mosolyogva néz rám,
mintha már nem volna többé szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
-bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem.

 

 

Elég időt szentelünk-e életükben szeretteinknek,

gondolom, mindenki fejében megfordult már - a sír előtt állva.

Ezen a napon minden más

Újra mélyen érint meg a gyász

Nincs már velünk együtt

Kit ismertünk vagy szerettünk

Ma lélekben újra együtt lehetünk.

 

Eszembe jutnak az együtt töltött napok

Fülemben újra megcsendült a hangod

Szinte látom minden mozdulatod

Nem is tudhatod, mennyire váj hiányod.

 

Gyertyákat gyújtunk és mécseseket

Ezek a fények világítsanak Neked

Örök világosságban, békességben nyugodj

Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod

!

 A világ halad tovább. A nap felkel, az emberek sietnek, nevetnek, beszélgetnek. Az élet zajos és türelmetlen. Mintha semmi sem történt volna.
De te közben még mindig ott vagy… a csendben. A múltban. Egy pillanatban, ami megváltoztatott. Amikor valaki, akit szerettél, kilépett az életedből, és te azóta próbálod megérteni, hogyan is kell nélküle továbbmenni.
És nem is baj, hogy nem tudsz lépést tartani a világgal. Mert a gyász nem siet. A szív nem az óra szerint gyógyul.

A gyász olyan, mint egy zárt ajtó. Tudod, hogy mögötte van minden, amit elveszítettél – emlékek, hangok, illatok, ölelések –, de nem tudod kinyitni. Csak állsz előtte, tenyereddel érinted a kilincset, mégsem mozdul.
És idővel talán nem is akarod már kinyitni. Csak ott maradsz, csendben. Mert bár a múlt már nem élhető újra, a szeretet, ami benned maradt, még mindig ott dobban.
Ez a fájdalom része lett annak, ahogyan szeretsz. És egyszer talán nem is ajtó lesz többé – hanem ablak, amin át néha visszanézhetsz… és melegséget érzel, nem csak hiányt.

Teremtő Lélek, légy velünk!
Látogasd híveid szivét!
Töltsd malaszttal a kebleket,
melyeknek alkotója vagy.  

Te kit Védőnknek mondanak,
s mellénk a magas Ég adott!
Tűz, élő forrás, szeretet!
Te lelkek lelki olaja!  

Ajándékoddal hétszeres!
Te ujj az Isten jobbkezén!
Te, ki az Atya megigért
szavával áldod torkaink!  

DRÁGA ÉDESANYÁK NAGYMAMÁK DÉDIK ANYÁK NAPJÁT ÜNNEPELJÜK.KÖSZÖNTÖM MINDEN KEDVES ISMERŐSEIMET.BOLDOG ANYÁK NAPJÁT.KÍVÁNOK SOK SOK SZERETETTEL. MÁRIA.