Csak álmodni mentek, pihenni kicsit,
begyógyítani a szívnek sebeit,
hogy feledni tudják azt a sok-sok megbántást,
mit e röpke földi létben fájva éltek át.

Csak álmodnak kicsit, erőt gyűjtenek,
hogy fenn is elviseljék azt a hiányérzetet,
amit lenn éreznek azok, kik még maradtak,
hogy drága emléküknek gyertyát gyújtsanak.

Csak álmodni mentek, hogy békét leljenek,
amíg Isten jóvoltából fel nem ébrednek,
mert ha felébredtek már nem lesz szükség arra,
hogy az élet a halált könnyekkel sirassa.

 Emlékezés, tisztelet adás két napja de mindannyian tudjuk, hogy szerető családtagjaink, rokonaink, barátaink elvesztése nem egynapos fájdalom, hanem örök. Szívünkben, mindennapjainkban ott élnek, fel-fel villan a mozdulatuk, nevetésük, néha meghallod a hangjukat, vagy megérzed az illatukat.

Nyugodjon lelkük égi fényben, emlékeikből fakadjon áldás.

Születéskor felszállunk a vonatra és találkozunk a szüleinkkel. És hisszük, hogy mindig velünk fognak utazni. Mégis egy állomáson a szüleink leszállnak a vonatról, magunkra hagyva minket, hogy folytassuk az utunkat… Ahogy telik az idő… mások is felszállnak a vonatra, és fontosak lesznek: testvéreink, barátaink, gyermekeink, unokáink, életünk szerelme is… Sokan fognak leszállni (még életünk szerelme is), kisebb nagyobb űrt hagyva maguk után. Mások olyan visszafogottak lesznek, hogy nem fogjuk észrevenni, hogy elhagyták a helyüket. Ez a vonatút tele lesz örömökkel, bánatokkal, elvárásokkal, új beköszönőkkel, viszontlátásokkal és istenveledekkel. A siker az, ha jó kapcsolatot ápolsz az összes utassal úgy, hogy a legjobbat adod magadból. Nem tudjuk, melyik állomáson szállunk le. Élj hát boldogan, szeress és bocsáss meg! Ezt azért fontos megtenni, mert amikor leszállunk a vonatról, csak szép emlékeket hagyjunk azoknak, akik folytatják útjukat… Örüljünk annak, amink van, és köszönjük az égnek ezt a fantasztikus utazást. Továbbá köszönöm, hogy utas voltál a vonatomon. És ha le kell szállnom a következő állomáson, örülök, hogy hosszú utat tettem meg veled! Jean of Ormesson

Ti ketten voltatok a kezdet, az otthon,
a biztos kéz, ha minden más roskadozott.
S most csend van ott, ahol egykor a szó szólt,
s hiányotok minden nap bennem dalol.

Édesanyám mosolya – lágy fény az ablakon,
édesapám csendje – erő a bajokon.
Egymás mellett mentetek el az égen,
s én itt maradtam… könnyek közt, némán, félig.

Már nem hívhatlak, ha kérdés gyötör,
nem ölelhetlek, ha a nap leül.
De érzem, hogy vagytok – valahol messze,
a szélben, az álomban, a csillagok rezzenésében.

Elmentél, fiam, s megállt az idő,
a szívemben örök seb, mély és gyötrő.
Álmod még itt él minden hajnalon,
nevemet hívod egy halk sóhajon.

Mosolyod visszhangzik bennem örökre,
mint nyári napfény tűnik föl a ködbe.
Nem volt elég az a kevés év,
amit együtt adott nekünk az ég.

Nem így kellett volna búcsúznunk,
nem ilyen némán, könnyekbe fulladva.
De hiszem, hogy ott vagy valahol,
hol fájdalom nincsen — csak csillagpor.

Ott várok majd rád, ha eljön az óra,
s újra ölellek az ég kapujába’.