Ott vagy a reggelek csendjében,
ahol a fény megáll egy pillanatra.
Kimondom a neved —
és a szívem válaszol helyettem.

Hiányod nem üres tér,
hanem súly, amit hordozni tanultam.
Minden léptemben ott vagy,
mint árnyék, ami nem sötétít, csak kísér.

Emlékeidből hidat építek a napok fölé,
hogy át tudjak menni rajtuk.
Nevetésed emléke melegít,
amikor az éjszaka túl hosszú.

Nem kérdezem már, miért történt,
csak őrzöm, ami volt.
Te nem mentél el —
bennem maradtál, Csabi fiam,
időn, fájdalmon, némaságon túl.

 Téli este unalmában ablakomba mélyedek,
az éjszaka sűrű fátyla takarja a kék eget.
A ház zajának árnyékában elmélkedve bódulok,
a hóesésre, melyben csupán néhány ember andalog.

A karácsonyi hangulat, a friss fenyőfa illata
szívemet és lelkemet ünneplésre bíztatja.
Testem ennek ellenére néma nyugalmat mutat,
csodálom a téli fagyba, sötétbe olvadó utat.

Nem fog meg a hangulat, az ünnepek szele,
úgy érzem, nem tudok többé mit kezdeni vele.
A pillanat varázsában nézek a fenyőfára,
csodálkoznék, ha végre egyszer egyenesen állna.

Minden évben ugyanaz a kelletlen lemez,
egy ünnep itthon, mit a köznyelv Karácsonynak nevez.
Ám ez mégsem az az ünnep, mi a szeretetből fakad,
az is csoda, ha olykor-olykor néhány jó szó akad.

De mégis vajon mi lehet egy szép karácsony titka?
Egy családban, hol az egyetértés, s a fenyőfa is ritka.
A külvilágtól elzárkózva a szobám padlóját nyomom,
műfenyőmmel árválkodva panaszaim versbe fonom.

Egy lakásban, hol a családiság szikrája sem lobban,
s akár egy rossz szóból is durva vita robban.
Miért van az, hogy elfelejtjük, miről szól az ünnep?
Itt, hol a nagy örömök is aprónak tűnnek.

Kellemes adventi napokat és jó egészséget kívánok

Remény gyertyája ékesen lobban,
Biztató fénysugár kell a legjobban,
Csüggedő szívekbe árasszon reményt,
Vigasztaljon meg beteget, szegényt,

Oly nagy sokszor bennünk a csalódás,
Elveszhet az égi szent látomás,
Ó, Uram, kérlek, vedd le a terhet
Mindenkiről, ki valamiért szenved,

Béke legyen az emberek otthonában,
Higgyünk még a szenteste varázsában,
Várunk téged, Te édes kisded,
Földre érkezésed melegíthet kihűlt lelket,

Szenteste reménykedve nézzük a jászlat,
Ringatnánk benne mennyei csodánkat,
Uram, Istenem, add, hogy így legyen,
Imára kulcsolom mindkét kezem,

Adventkor gőgicsél bennem a várakozás,
Áldott legyen szavam, mennyei fohász,
Békét, szeretetet érezze meg minden ember,
Ragyogjon fel a végtelen csillagtenger.

Csak álmodni mentek, pihenni kicsit,
begyógyítani a szívnek sebeit,
hogy feledni tudják azt a sok-sok megbántást,
mit e röpke földi létben fájva éltek át.

Csak álmodnak kicsit, erőt gyűjtenek,
hogy fenn is elviseljék azt a hiányérzetet,
amit lenn éreznek azok, kik még maradtak,
hogy drága emléküknek gyertyát gyújtsanak.

Csak álmodni mentek, hogy békét leljenek,
amíg Isten jóvoltából fel nem ébrednek,
mert ha felébredtek már nem lesz szükség arra,
hogy az élet a halált könnyekkel sirassa.