Születéskor felszállunk a vonatra és találkozunk a szüleinkkel. És hisszük, hogy mindig velünk fognak utazni. Mégis egy állomáson a szüleink leszállnak a vonatról, magunkra hagyva minket, hogy folytassuk az utunkat… Ahogy telik az idő… mások is felszállnak a vonatra, és fontosak lesznek: testvéreink, barátaink, gyermekeink, unokáink, életünk szerelme is… Sokan fognak leszállni (még életünk szerelme is), kisebb nagyobb űrt hagyva maguk után. Mások olyan visszafogottak lesznek, hogy nem fogjuk észrevenni, hogy elhagyták a helyüket. Ez a vonatút tele lesz örömökkel, bánatokkal, elvárásokkal, új beköszönőkkel, viszontlátásokkal és istenveledekkel. A siker az, ha jó kapcsolatot ápolsz az összes utassal úgy, hogy a legjobbat adod magadból. Nem tudjuk, melyik állomáson szállunk le. Élj hát boldogan, szeress és bocsáss meg! Ezt azért fontos megtenni, mert amikor leszállunk a vonatról, csak szép emlékeket hagyjunk azoknak, akik folytatják útjukat… Örüljünk annak, amink van, és köszönjük az égnek ezt a fantasztikus utazást. Továbbá köszönöm, hogy utas voltál a vonatomon. És ha le kell szállnom a következő állomáson, örülök, hogy hosszú utat tettem meg veled! Jean of Ormesson

Ti ketten voltatok a kezdet, az otthon,
a biztos kéz, ha minden más roskadozott.
S most csend van ott, ahol egykor a szó szólt,
s hiányotok minden nap bennem dalol.

Édesanyám mosolya – lágy fény az ablakon,
édesapám csendje – erő a bajokon.
Egymás mellett mentetek el az égen,
s én itt maradtam… könnyek közt, némán, félig.

Már nem hívhatlak, ha kérdés gyötör,
nem ölelhetlek, ha a nap leül.
De érzem, hogy vagytok – valahol messze,
a szélben, az álomban, a csillagok rezzenésében.

Elmentél, fiam, s megállt az idő,
a szívemben örök seb, mély és gyötrő.
Álmod még itt él minden hajnalon,
nevemet hívod egy halk sóhajon.

Mosolyod visszhangzik bennem örökre,
mint nyári napfény tűnik föl a ködbe.
Nem volt elég az a kevés év,
amit együtt adott nekünk az ég.

Nem így kellett volna búcsúznunk,
nem ilyen némán, könnyekbe fulladva.
De hiszem, hogy ott vagy valahol,
hol fájdalom nincsen — csak csillagpor.

Ott várok majd rád, ha eljön az óra,
s újra ölellek az ég kapujába’.