Aggódó szemed tükrében nézem magam,

Csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Vajúdó éjszakádon mikor világra hoztálA sötétségbe sikoltottál.Majd fürösztöttél könnyeid vizében.Elraboltalak és fogva tartottalak.Már nem Te voltál önmagad,Én voltam az életed.Sose bántad.Vigyáztad léptem, tanítgattál.Ezer öleléssel,Nyugtattál.Sírtál.Az örömtől.Sírtál,A bánattól.Sírtál éjszakákon át

A félelmeidtől.

Ma újra álmodtam rólad.
A kertben ültél a zöld mezőn,
Melletted elborult kosarad,
Szétgurult a sok pirosló alma.
Elmerülten, figyeltél engem.
Kisgyerekként, játszottam a füvön,
Ugráltam, énekeltem.
Neked tetszelegtem.
Mosolyogtál, nagyokat kacagtál.
Vigyázz, el ne ess,
Lassabban gyermekem!

Fönn az égen sötét felhők gyűltek,
Ijedten nézted az eget.
Hirtelen orkán erejű szél
Mutogatta erejét.

Vártál egy szebb világot?

Kezemből hullik a föld pora

szórom a koporsódra.

Koppan a tölgyfán.

Évtizedek hozzák

Szívem bocsánatát.

Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól. Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te igéd igazság.
János 17, 15, 17.

A keresztyéneknek bizony mindenkinél több szenvedést kell eltűrniök, az ördög és világ részéről. Ilyenkor aztán honnan tudhassák, hogy megigazultak? A saját értelmükből semmiképpen, hanem a Szentlélektől, aki azért igazság Lelke, hogy szívüket minden látszat ellenére is megerősítse és megtartsa a hitben.

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés. Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét. Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég. Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Nincs már hová hazamenni,kis falumban nem vár senki énrám.
Édesanyám kedves háza üresen áll egymagában némán.
Mindhiába vágyom vissza oda ahol csak jóban volt részem,
Mert aki a sok jót adta,kint nyugszik a temetőben régen.

2.Nincs már hová haza menni,nincs a vígaszt hol keresni nékem.
Csalódások országútján gyötrelmek és bánat között éltem.
Könnyekből a két szemembe temetek sok eltékozolt évet.

Ki mondja el nekem.

Ki mondja el, hogy ott fenn
az a csillag mért ragyog?
Könnyes szememben az élet
szomorúságot mért hagyott?
Ki mondja el, a fényes Nap
honnan veszi bíbor szirmait?
Ha a fájdalom lelkembe fagy,
szeretetre mégis mért tanít? Ki mondja el, hogy a mezőn
ezer színben mért nyílik virág?
Ha a szívem örökre össze is tört,
megtalálom újra életem fonalát?

Mégis ki mondja el, ha meghalok,
a kérdésekre választ hogy kapok?

Hozzád száll fohászom,
minden este, reggel,
gyermek-imádságom,
Úr Jézus, fogadd el!

Tárd ki áldó kezed
édesanyám felett;
segíts nekem is, hogy
engedelmes legyek! Ezen a napon minden más
Újra mélyen érint meg a gyász
Nincs már velünk együtt
Kit ismertünk vagy szerettünk
Ma lélekben újra együtt lehetünk.

Eszembe jutnak az együtt töltött napok
Fülemben újra megcsendült a hangod
Szinte látom minden mozdulatod
Nem is tudhatod, mennyire fáj hiányod.