Kéket nyílik a nefelejcs nem sárgát, szép a szó mely így hangzik barátság.

Barátságunk, hogy ne legyen, feledve ezért írom e sorokat emlékbe.

A virág elhervad rövid pár nap alatt, emléked a szívemben örökre megmarad.

 ITT HAGYTAD A FÖLDI ÉLETET!AZOK AKIK IGAZÁN SZERETTEK A SZÍVÜKBEN ÉLSZ!BENCE!

ÉGJEN A GYERTYA -E GYERMEKÉRT!

Lerombolt falak romjaiban ül lelkem,

várlak még a fekete csendben...

Könnyem elered, s elmossa a csendet,

tisztuló útjain emlékek égnek.

Felgyúl a láng a romnak hamuján,

átlépek a pusztuló múlt kapuján.

Falak és hegyek a tenger habjain,

látlak, de félek, talán nem vagy itt.

Álmok és vágyak véreznek a halál karjában!

Mit keresek én egy halott álom sírjában?

Újra látom, minden szép porba hull,

ajkam sikolt, könnyem kicsordul.

Elfutok a tegnapnak alkonyuló hídján át,

nincs szárnyam, hogy repüljek feletted át

tátongó szakadék?

Mészáros Lajos

Megemlékezés

Koszorúk és krizantémok,
Én temetőbe érkezek,
Szeretteim sírhalmánál
Róluk megemlékezek.

Eljött a halottak napja,
Gyertyák égnek és mécsesek,
Megvilágítják az utat,
Hogy mennyországba érjetek.

Fent éltek a mennyországban,
Onnan vigyáztok mireánk,
Őrzitek az álmainkat,
Mint csillagfény az éjszakát.

Testetek a földben pihen,
Lelketek a mennybe felszállt,
Holdvilágos csillagfényben
Kívántok jó éjszakát.

Régen, mikor kicsi voltam,
Édesanyám kezét fogtam,
elvitt, ahol Papám feküdt,
ahol fejfa volt mindenütt.

Fejfák alatt gyertyák égtek,
Anyám súgta: - Régen éltek!
Éltek, de már itt alszanak,
eltemetve, itt nyugszanak.

A sírkertben-lázban égtem,
ahogy Anyám arcát néztem -
a szeméből könny patakzott,
és a térde megbicsaklott.

Ajkai közt imát mondott,
egész testem megborzongott!

Rendkívüli volt, hogy vacsora előtt pezsgőt kért.
Az alkalom is, amiért a gyöngyöző italt felemelte, a fény felé tartotta,
és a pohár vékony falán át hagyta, hogy az emlékképek megjelenjenek.


Sokáig nem engedte, erőszakkal próbálta magától távol tartani azokat.
Nem voltak igazán fiatalok, amikor évekkel ezelőtt itt találkoztak.
Mindketten túl a nagy csalódásokon, alig gyógyult sebek forradásaival teletűzdelve,
félve az újaktól, remélve a szép meglelését.

Így beszélgetünk mi már ezentúl mindig, Te meg én. Csukott szemem mögött látlak is, érezlek újra. Felidézem az ölelésedet, a mozdulataidat, és hagyom, hogy a könnyem némán csorogjon. Csend mindenütt, némaság. Hallom a hangod újra, beszélgetünk tovább. Azt súgod, erős legyek! Próbálok, de nem sikerül. Naponta élesztem újra magam, naponta tápászkodom újra föl a mélyből, ahova esténként álmaimban zuhanok. A hazug álmok is elkerülnek, hiába könyörgök: hazudnának Rólad legalább!