Rendkívüli volt, hogy vacsora előtt pezsgőt kért.
Az alkalom is, amiért a gyöngyöző italt felemelte, a fény felé tartotta,
és a pohár vékony falán át hagyta, hogy az emlékképek megjelenjenek.


Sokáig nem engedte, erőszakkal próbálta magától távol tartani azokat.
Nem voltak igazán fiatalok, amikor évekkel ezelőtt itt találkoztak.
Mindketten túl a nagy csalódásokon, alig gyógyult sebek forradásaival teletűzdelve,
félve az újaktól, remélve a szép meglelését.


Amikor magára maradt a kihozott étellel, eszébe jutott,
hogy annak idején ugyanezt kérték.
Nehezen fogott hozzá.
Csak nézte a megjelenő kedves, szelíden mosolygó arcot,
a félénken felrebbenő pillákat, a szürkéskék szemeket.
Néhány napot még a szállodában töltöttek.
A férfi meghosszabbította szabadságát, hogy az asszonnyal együtt utazzon el.
Később sokat mulattak azon, hogy nem lettek ott egymáséi,
pedig mindkét szoba adott volt.
Később, otthon, annál inkább.
Morzsolták az éveket, segítve megtalálni egymás boldogságát,
együtt eloszlatni a korábbi évek félelmeit, begyógyítani horzsolásait,
kisimítani ráncait, megnyugtatni a másikat felriadva rossz álmaiból.


Most gondolt először arra,
hogy emlékképeiben mindig az első találkozáskori arca jelenik meg.
Sosem a betegségtől meggyötört, sovány, sápadt arc.
Szerettek volna gyereket. Nem sikerült. Végül belenyugodtak.
Nem akarta a férfi kitenni az asszonyt szenvedéseknek.
Egymásnak éltek.
Csaknem minden évben jártak itt, egy-egy rövid hetet töltve tavasszal vagy ősszel,
mikor csendesebb volt a környék.
A vele egyidős ősz pincér megismerte őket.


Most is, mikor egyedül jött. Látva a férfit, nem kérdezett semmit.
Az örült a néma együttérzésnek.
Végzett a vacsorával.
Nem hagyott a tányéron semmit. Az asszony nem szerette. Most is arra gondolt.
Az étterem csendes volt. Nem akart a bárba menni.
Maradt a leszedett asztalnál a dupla konyak és gondolatai társaságában.
Az ital nem tompította, csak élesítette,
fájdalmasabbá tette azokat az emlékeket, amelyek felidézték a betegséget,
az asszony szenvedéseit, elvesztését, a hirtelen rászakadó, siralmas magányt.


A szépre akart gondolni.
Az együttes örömökre, a közös ünnepekre, utazásokra, a soha el nem szürkült,
az egyre szenvedélyesebb szeretkezésekre.
Örült, hogy most mindennél jobban sikerült ezeket magában megjeleníteni.


Egyedül volt a teremben.
Az asztalok leszedve, a közelében világított a csillár.
Az ősz pincér türelmesen támasztotta a pultot.


A férfi, poharát a gyertyafénybe tartva, nézte a borostyánszín italt.
Felhajtotta.
Menet közben még visszanézett.


A pincér leszedte asztalát, és két ujjával gondosan elcsippentette a gyertyalángot.