MAMA MÉRT SÍRSZ?


– Mama miért sírsz? - kérdezi a kisfiú az édesanyját. – Mert én nő vagyok - válaszolta az asszony. – Ezt nem értem! - mondja a kisfiú. – És ezt soha nem is fogod megérteni … - válaszolta gyermekét átölelve az anya. Később megkérdezte a fiúcska az édesapját is: „Papa, miért sír a mama látszólag minden ok nélkül?” „Minden nő ok nélkül sír.” – Ez volt minden, amit az apa válaszolt. A fiúcska felnőtt férfi lett, és még mindig kereste a választ, hogy vajon miért sírnak időközönként a nők. Egyszer megkérdezte a Legfelsőbb Hatalmat: – Mondd Atyám, miért sírnak a nők olyan könnyen? Az Atya elgondolkozva válaszolt: „Amikor a nőt teremtettem, valami különlegeset alkottam. Oly erőssé tettem a vállát, hogy a világ terheit elbírja, mégis oly gyengéddé, hogy vigasztalást is tudjon adni. Oly belső erőt adtam neki, ami lehetővé teszi, hogy akkor is tovább menjen, amikor már mindenki más feladja, hogy a betegségek és a bánat idején is ellássa családját panaszkodás nélkül. Oly mély érzéseket adtam neki, amelyekkel gyermekeit mindig és minden körülmények között szereti, még akkor is, ha a gyermek őt mélyen megbántotta. Oly erőt adtam neki, mellyel a férjét minden hibájával együtt szereti és elviseli, és azért alkottam a férfi oldalbordájából, hogy vigyázzon férje szívére. Oly bölcsességet adtam neki, hogy tudja: egy jó férj soha nem sérti meg a feleségét, mégis néha próbára teszi a nő érzéseit, határozottságát és kitartását, hogy szikla szilárdan férje mellett áll-e? És végezetül könnyeket is adtam neki, hogy sírhasson. A könnyek kizárólag csak az övéi, és annyit használ belőlük, amennyire csak szüksége van. Látod: Egy nő szépsége tehát nem a ruhájától függ, amit éppen visel, vagy az alakjától, amilyen az ő formássága, de még nem is attól ahogyan a haját viseli. Egy nő szépségét a szemeiben ismered fel, mert ez a szíve kapuja, ahol a szeretet lakozik.

Válasz

Szent Lélek szállj alá:
erő, kincs, égi fény...
A világ oly gazdag,
és mégis oly szegény!


Hatalmasoknak, kik
vezetik a népet,
s fegyver van kezükben,
adj nagy bölcsességet.


Űzz el szívekből
vad haragot, sértést,
népek s egyesek közt
teremts egyetértést.


Annyi még az önzés,
a gyűlölet: - vedd el!
tölts be minden szívet
emberszeretettel.


Krisztus indulatját
vidd a földre szerte,
Te uralkodj bennünk
békességnek Lelke.


Élni vágyunk, mégis
veszni készül minden,
mentsd meg a világot
Szentlélek Úr Isten!

Válasz

PÜNKÖSDVÁRÁS

Istennek Lelke szertejár,
az új pünkösd itt van közel.
A kis sereg epedve vár,
Szentlélek Isten, ó, jövel!


Mint lágy szellő, folyvást fuvallsz,
kérő szavad mindegyre hív,
s megnyílik, merre áthaladsz,
sok, üdvre vágyó, szomjas szív.


De hány szív van, mely még setét,
a télnek álma ráborul,
nem érzi tavasz kezdetét,
pedig fölötte átvonul.


Jöjj, Lélek! Lobbanj égi tűz!
Jöjj zúgó szélnek szárnyain,
álmot, közönyt, halált elűzz,
szívünk előtted tárva, ím.


Ó, adj erőt, tüzet belénk,
hadd csapjon szerteszét a láng,
Igéd, miből csak tördelénk,
harsogjon égi kürt gyanánt,
fölrázva álmodók hadát,
s kit fogva tart a bűn-halál,
lássa meg mind a Golgotát,
hol rá bocsánat, béke vár.


Szentlelked töltsd ki ránk, Urunk,
tisztítsd, szenteld meg népedet,
hadd zengjen szívünk s ajakunk
pünkösdi hálaéneket.

Válasz

Medek Tamás: Emlékek zenéje

Felcsendül az emlékek zenéje,
S egyre csak repít feléje.
Hozzá, kit most nem érhetsz el,
Aki nélkül indul, minden reggel.

Nélküle köszönt a napsugár,
Egyedül visz tova az ár.
Mintha nem lenne tovább,
Semmi sem hamarább.

Egy kietlen szigeten,
Érzed magad idegen.
Üresen hagynak a napok tova,
Mégsem juthatsz el már oda.

Ahol ő várna téged,
S adná a melegséged.
Ahol megpillanthatnád ívét,
Felragyogni a szívét.

Felcsendül az emlékek zenéje,
Tekinteted szegezed az égre.
Utazva az élet vonaton,
Zakatolva ott monoton.

Csak mész, de nem tudod hova,
Körülötted addig ezer csoda.
Melyek arra várnak, hogy észre vedd,
S ezzel őt is boldoggá tedd.

Mert ameddig ezer sebből vérzel,
Bántja, hogy nem látja a fényed.
Bár megérti a vakságod,
Szeretné, hogy értsd a világot.

Hogy csak látszólag tűnt el belőle,
De marad továbbra is, a lelked őre.
Benned. S ahhoz, hogy élhesd,
Ne a fájdalom lángját égesd.

Felcsendül az emlékek zenéje,
Vedd hát észre mindig benne.
Hisz ő küldi neked dallamát,
S beleszövi, minden szavát.

Ha felcsendül az emlékek zenéje,
Tudd, érted bújik mindig beléje.
Hogy eljusson hozzád így újra,
Érintsen és öleljen, egy életútra.

Válasz

Juhász Gyula Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik e
S álmában megcsókolni a szivét
S érezni, most is rám gondol szive:
Szeretnék néha visszajönni még!

Válasz

Medek Tamás: Fájdalmad fala

Nincs mi jobban emésztene téged,
Mint amikor valaki hiányát éled.
Akit úgy érzel, kitéptek belőled,
Nem olyan seb ez, mely benőhet.

Ülsz, s csak félnek érzed magad,
Éget minden, mi vissza marad.
Hozzád a Nap fénye is alig ér el,
Egyedül dacolsz a sötétséggel.

Gondolataidban egyre elveszel,
A többségével csak veszekszel.
Falat építesz magad köré,
Mely le nem omolhat többé.

Viszont amíg e fal ridegen épül,
Nem mehetsz semmin keresztül,
Ami azon kívül lenne, s várna,
Remény lenne, kis boldogságra.
Tudd, ezzel a fallal örökre,
Magadat zárod börtönbe.
Nem juthat így hozzád senki,
Az sem, ki a szíved zengi.

Mert ne feledd, bár most hiányzik,
Csak a szemednek nem látszik.
Veled van, de a várad túloldalán,
Várja, hogy bejuthat rajta talán.
Hogy egyszer kaput nyitsz neki,
Melyen a szíved végre elérheti.
A fénytől aztán porba hulljon,
Összes kesergésed a múlton.

Tudja, szinte lehetetlen ez neked,
Míg lelked a testben szendereg.
Ezért próbál, ahogy csak tud, kelteni,
A fal mögül is, igazán szeretni.
Ezt minél jobban felismered,
Könnyebbség lesz majd neked.
Mélybe zuhan, mit emeltél erőd,
Így kapod vissza végre az erőt.

Újra érezheted, kit veszni hittél,
Többet kaphatsz puszta hitnél.
S ha tudod, hogy újra látod,
Vele élheted tovább az álmod.

Válasz

Kosztolányi Dezső – Halotti beszéd

„Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt… „
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”

Válasz

HIMNUSZ A KERESZTRŐL

Szemem előtt csodás kereszt,
Melyen a menny Királya halt,
Vagyon és fény nem érdekel,
S a gőg helyett, a hála hajt.

A büszkeségem semmi más,
Csak megváltó Uram lehet,
Kereszten Ő viselt halált,
Így kaptam Tőle életet.

Amíg fején, karján, kezén,
Együtt folyt, szeretet és vér,
Különb forrás sosem volt még,
Sem szebb fejék a tövisnél.

Köszönni hát, mit hozzak én,
Egész világ vajon mit ér,
Teljes valóm legyen Tiéd,
A végtelen szerelmedé.

Válasz

Lesznek percek az életben, amikor rádöbbensz, mennyit változtál te, és mennyit a világ egyetlen fájó pillanat alatt. Amikor már csendben vagy ott, ahol egykor még zokogva kértél, vagy emelt fejjel sétálsz el onnan, amit egykor a végállomásnak hittél. És igen, lesz, amikor nevetsz azon, amin korábban sírtál, és legyintesz azon, amit régen a világ végének éreztél. Mert eljön a perc, amikor megérted, az élet folyik tovább. És nem lesz mindig minden könnyű, és szép, de mindig van út! Van, amikor rögös, néha könnyebb, amikor azt hiszed lebegsz vagy épp belepusztulunk. De van. És míg út van, amíg járhatod, addig változás is van. Néha csodaszép, néha fáj, de erről szól az élet. Másként nem lehet.
~ Todorovits Rea

Válasz

A fény lobog, a tar fák izzanak,
olvad a jég a nap súlya alatt,
december tüze üzen: lenni kell -
jaj, ilyen ragyogásban menni el…
A test alászáll, de a lélek él,
megáll, ahogy az időből kiér,
a fényből fénybe egyszer visszanéz,
és fény lesz ő is: végtelen, egész.
Ő volt, van, lesz. A hogyanja titok.
Elment, ahová mindünk menni fog.
A leszből voltba csak a van visz át:
át kell lépni az élet kapuját.
A földi fény az égiről beszél,
s a test se múlik, mert emléke él,
földi léte más testekben lakik,
örökül hagyott itt is valamit.
Roskad a szív a hiánya alatt,
a testen túlra nem érnek szavak,
de ez a fény már belénk költözött -
ragyog, ragyog a mélységek fölött.
Szabó T. Anna

Válasz