Lassan csak annyi lesz az életem,
hogy minden este papírra vetem
mindazt, ami nem történt meg velem,
s nem is történik meg már sohasem,

hiába írok lázas verseket,
s mondom magamban, mint a gyermekek,
hogy mi leszek, ha egyszer nagy leszek,
mert egy reggel majd arra ébredek,

hogy mit a toll s a tinta álmodott,
a rám kirótt jövő már elfogyott,
s mit eddig tettem, csupán az vagyok:

felkészülés arra, mi el se jő,
fűmag, miből már fű sohase nő,
könyvekbe préselt tavaszi mező.

Válasz

"A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra -, és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten."

Válasz

Anyák napja lesz

Nem sokára megint, Anyák napja lesz.
Bárcsak haza vinne léptem a temető helyett,
és átnyújthatnám anyámnak azt a színes csokrot,
ami szemeimből kihullt könnyeket is hordoz.

Bárcsak még anyámnak suttoghatnám el,
mily fájó, ha a köszönésre már senki sem felel.
Ha zárt ajtók várnak, vagy ha cserélték a zárat,
mert már idegenek lakják a jó szülői házat.

Bárcsak olyan lenne minden mint ahogyan régen,
mikor még gondtalan kisgyermekként éltem,
s mikor még anyám is ifjú volt, életerős, bátor,
aki megállta helyét bármikor és bárhol.

De nekem már soha-soha többé nem adatik meg,
hogy irányt változtatva hazamehessek,
és küszöbünket átlépve, felköszönthessem
az Én drága anyám, kit nagyon szerettem.

Maradt hát a temető. Nekem már odafut a léptem.
Ott lelem meg anyám vigasztalásképpen,
akkor is, ha eljön majd az édesanyák napja,
és akkor is, ha hiánya, szívem marcangolja.

Kun Magdolna

Válasz

Tudod milyen fájó, elfordulva sírni,
úgy, hogy a világ, ne vegye azt észre,
és ne is sejtse senki, milyen érzés lehet
szívünket látni, talpig feketébe.
Tudod milyen fájó gyászolni a múltat,
tagadni a jelent miben élni kell, és
egyre süllyedni a mély árkú gödörben,
várva azt, vajon jön-e, aki felemel.
Tudod milyen látni, hogy fut el az idő, s
az idővel, hogy veszik el minden egyes nap,
miben oly sok mindent túl kell élni ahhoz,
hogy önnön erődből életben maradj.

Kun Magdolna

Válasz

Minden percben elhagyja valaki a világot. Ez nincs korhoz kötve.
Mindannyian sorban állunk, anélkül, hogy ezt felismernénk.
Nem tudjuk mennyien állnak előttünk. Nem tolakodhatunk előre,
nem is engedhetünk magunk elé senkit.
Nem kerülhetjük el a sorban állást, amibe fogantatásunkkor
álltunk be. Ez megváltoztathatatlan. Amíg sorban állunk,
sok fontos dolgot tehetünk meg, hogy a várakozás elviselhetőbb
és örömtelibb legyen ezen a világon.
Élvezz és használj ki minden pillanatot.
Tégy különbséget a hasznos és haszontalan dolgok között.
Legyen időd magadra, és a szeretteidre.
Mosolyogtass meg embereket.
A felesleges konfliktusokat száműzd az életedből, amennyire csak lehet.
A békét keresd még akkor is, amikor nagyon nehéz.
Tudasd azokkal, akik fontosak neked, hogy mennyire szereted őket.
A sor halad, és nem tudhatod, hol állsz benne.

Válasz

"Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként".

forrás: rozsakert.bloglap.hu

Válasz

A könnyek önmagukért beszélnek, és amikor azt hisszük, hogy már
mindet elsírtuk, még mindig csorognak, és amikor azt hisszük, hogy az
életünk már csak egy hosszú séta a Fájdalom Völgyében, egyszer csak
felszáradnak a könnyeink. Mert ráébredtünk, hogy aki elment, nem vitte
magával a napot, és nem hagyott maga mögött sötétséget.
Csak elment és minden búcsú magában hordozza a reményt.

(Paulo Coelho)

Válasz

Sík Sándor- Jó nekem Uram

Jó nekem, Uram, havas, téli tájon,
Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon,
Jó énnekem vadon-egyedül lennem,
Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.

Jó nekem, hogy kezed kitapogatta,
Hol roskad a szív legjobban alatta,
Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket.
S odacsókoltad lángoló kereszted.

Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad,
Megragadtál, szegény ügyefogyottat,
És egy rántásra, minden gyökerestül
Kiszakítottál én drága földembül.

Jaj, hogy ropogott a szegény gyökérzet!
Minden kis ér vörös patakban vérzett.
A tépett test, hogy remegett kezedben,
Sok hosszú éjen zokogott imetten.

De Te, Uram, a jajra nem hallgattál,
Kitépve, csonkán addig rázogattál,
Amíg lepergett száramról remegve
A legutolsó kis homokszemecske.

És most, Uram, most itt fekszem kezedben,
Tépetten, árván, fájón, megepedten,
Alázatosan hajlott homlokommal,
Egyesegyedül teveled, Urammal.

De jó nekem a Te kezedbe esnem,
Soha ne engedj más helyet keresnem.
Most, most, Uram, most nincsen másom, látod:
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!

Válasz

Márai Sándor - Köszönöm a sorsnak ..

Utolsó leheletemmel is
köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam
és az értelem egy szikrája világított
az én homályos lelkemben is.
Láttam a földet, az eget, az évszakokat.
Megismertem a szerelmet,
a valóság töredékeit,
a vágyakat és a csalódásokat.
A földön éltem és lassan felderültem.
Egy napon meghalok:
s ez is milyen csodálatos
rendjén való és egyszerű!
Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb?
Nem történhetett.
Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet,
az emberi sorsot.
Más és jobb nem is történhetett velem."

Válasz

Márai Sándor: Eszter hagyatéka

Figyelj reám. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor, amikor megértek e találkozásra... Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között. Nem hiszek véletlen találkozásokban.

Márai Sándor: Eszter hagyatéka

Válasz