Március 8 . Nemzeti Nőnap.

Nőnap alkalmából szeretettel köszöntünk titeket,
Kik az élet viharában is velünk vagytok szüntelen.
Talán nem is tudjuk mind ezt megköszönni,
De szívből tudunk mindezért szeretni,
Köszönet és hála nektek mindenért,
A jó Isten áldása szálljon rátok mindezért.

Életünkben göröngyös út is vezet,
Velünk vagytok akkor is és nyújtotok kezet.

Jegyünket nem váltottuk meg,
ajándékba kaptuk,
egy lehetőség-ablakon át
kezünkbe tette valaki,
s mi elfogadtuk.

Nem kérdeztük hány fényévre szól,
csak elindultunk,
bizakodva, ártatlanul,
Rácsodálva vonatunkra
mely elénk tornyosult
Hatalmas mozdonyában
láthatatlan masiniszta
döntött és indított
Rándult a vonat, sípolt, kattant,
Felültünk rá, nincs leszállás -
Isten tudja, hol talál ránk
az első, és hol,
az utolsó állomás.

Ritmikus robogások között
láttunk ezernyi megállót
kicsit, nagyot, kopott várót
fényes peront,
pompás pályaudvarokat,
Újonnan-új utasokat,
jöttek, mentek, velünk voltak,
arrébb álltak, elpártoltak,
szerettek vagy meggyűlöltek,
Mégis, mégis valameddig
együtt voltunk, egy vonaton
Osztozkodtunk útvonalon,
szerelmeken, bánatokon

Nem volt monoton a lárma
Megtanultunk mindent és
gomolygó emlékeket hagytunk hátra
Sokszor egy-egy Ismeretlen
lett utunknak hű barátja...
S ha egy csöndes állomáson
halkan eltűnt mint egy álom, az
elrebbenő pillanatok miket együtt
éltünk végig, soha el nem feledhetők.

Vonatunk könyörtelen, nincs vele a
végtelen, szállít, röptet tova, nem vár
arra, ki vissza pont nem erre száll
- Kihalt a táj -
De annyira fáj,
ha valaki elmegy, még ha
oly szépen is int nekünk vissza
Homlokunkat az ablakra szorítva
sokáig nézzük...
lelkünkben örökre ott marad a nyoma -
S bár zokogva megyünk tova
(a hosszú út néha mostoha)
ám vigasztal a gondolat,
ha másik vonaton is, de
egyszer együtt érünk ODA.

S a nagy közös végállomáson
- hol nincs már nyüzsgés -
elgyötörten ledobjuk életnyi bőröndünk
Angyali isten-kalauzok kérik jegyünket
arcukon jóság-fény sugárzik
- nem voltunk potyautasok!

Hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. (anyaság) Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat.  De azokon a napokon, mikor emlékezem rá a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.

Dága Julika.

Eljött a nap,melyet Rólad neveztek el! Ma a nap is TE érted kelt fel! Egészség, szeretet kísérjék utadat, ezért elküldtem Neked örző angyalomat. És mivel Ő vigyáz Reád, én csak messziről kívánok BOLDOG NÉVNAPOT! szeretettelMária és a közösség.

Mosolyog a Hold, mosolyog a Nap is, remélem, jól esik, ha köszöntelek én is. Mikor ez az sms eljut odáig, Az Isten éltessen sokáig!

Most tél van és hideg és hó és halál,
hol a holló is fehér, és párt sosem talál,
hol tar ágak karcolják a Hold fagyott arcát,
hol Isten is szemlesütve féli a kudarcát.

Most képzelj el egy tájat, hová mindig visszavágytál,
amit éberen álmodva már annyiszor láttál,
egy elfeledett világnak szép felhomályló képét,
mely nem létezik máshol, melyet nem ismer térkép.

Mint csillagok a magas égen,
sok milliónyi lámpás úgy világít,
és a hideg fáradt őszi szélben,
temető halotti csendjébe irányít.

Ünneplőbe öltözött kopár sírhantok,
s ruhájuk szép krizantém koszorú,
az égbolton fénybe borult csillagok,
de minden gyertya a síron szomorú.

Gyertyával kezemben állok a sírnál,
ahol halott szeretteim nyugszanak,
fájdalmam nagyobb minden kínnál,
ők most mégis csendesen alszanak.

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,

Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,

Amíg nem kopognak üresen a léptek...

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,

Amíg neked suttognak a hazai szelek.

Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,

Nem engednek tovább, vissza - vissza tartanak!

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -

Vállára borulhatsz az édesanyádnak!

Lassan itt a Karácsony,
gyertyát gyújtunk szépen,
s vacsorához ülünk
meghitt békességben.
Arcunkról majd eltűnnek
a könnyek nyomai,
bárhogy fájja szívünket,
hogy hiányzik valaki.
Valaki, aki nem ül többé közénk,
nem mosolyog ránk,
s ki nem tölti be melegséggel
a meghitt kis szobát.