Jegyünket nem váltottuk meg,
ajándékba kaptuk,
egy lehetőség-ablakon át
kezünkbe tette valaki,
s mi elfogadtuk.

Nem kérdeztük hány fényévre szól,
csak elindultunk,
bizakodva, ártatlanul,
Rácsodálva vonatunkra
mely elénk tornyosult
Hatalmas mozdonyában
láthatatlan masiniszta
döntött és indított
Rándult a vonat, sípolt, kattant,
Felültünk rá, nincs leszállás -
Isten tudja, hol talál ránk
az első, és hol,
az utolsó állomás.

Ritmikus robogások között
láttunk ezernyi megállót
kicsit, nagyot, kopott várót
fényes peront,
pompás pályaudvarokat,
Újonnan-új utasokat,
jöttek, mentek, velünk voltak,
arrébb álltak, elpártoltak,
szerettek vagy meggyűlöltek,
Mégis, mégis valameddig
együtt voltunk, egy vonaton
Osztozkodtunk útvonalon,
szerelmeken, bánatokon

Nem volt monoton a lárma
Megtanultunk mindent és
gomolygó emlékeket hagytunk hátra
Sokszor egy-egy Ismeretlen
lett utunknak hű barátja...
S ha egy csöndes állomáson
halkan eltűnt mint egy álom, az
elrebbenő pillanatok miket együtt
éltünk végig, soha el nem feledhetők.

Vonatunk könyörtelen, nincs vele a
végtelen, szállít, röptet tova, nem vár
arra, ki vissza pont nem erre száll
- Kihalt a táj -
De annyira fáj,
ha valaki elmegy, még ha
oly szépen is int nekünk vissza
Homlokunkat az ablakra szorítva
sokáig nézzük...
lelkünkben örökre ott marad a nyoma -
S bár zokogva megyünk tova
(a hosszú út néha mostoha)
ám vigasztal a gondolat,
ha másik vonaton is, de
egyszer együtt érünk ODA.

S a nagy közös végállomáson
- hol nincs már nyüzsgés -
elgyötörten ledobjuk életnyi bőröndünk
Angyali isten-kalauzok kérik jegyünket
arcukon jóság-fény sugárzik
- nem voltunk potyautasok! -
Megérkeztünk.
Többet már nem fáradunk.
Ennyi.
Ennyi volt a közös utunk.

Régi-elmúlt útitársak
fénylelkével találkozunk
Jó lesz majd így -
földöntúli ölelésben
mindannyian felolvadunk.

Nem az az igazán nagy fájdalom, melytől könnyes lesz a szem,
hanem az, melyet egy életen át hordozunk mosolyba fojtva csendesen.