Valahol most egy tulipán-szájú,
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.
Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk – –
Jártak itt ólom-zord hadak,
lánctalpukat a sár fedi,
sisakjukon, mint sastojáson,
tapos a kis csacsi –
Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék
homályában bort nyakalunk
s kőből-kihasított fejű
rokonokkal dúdolgatunk:

Szent István, térdepelj közénk,
magyarok térítő királya,
nagyobb király térített minket,
idők vasából koronája.

Istennél van szabadulásom és dicsőségem; az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van. Bízzatok Őbenne mindenkor, ti népek; öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi menedékünk. (Zsoltárok 62, 8-9)

,,Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az ő útjain jár" Zsoltárok 128:1)

Nézem, csak nézem e rózsacsodát,

szellőre bízza a friss illatát.

Kert végén egyszerű szimpla virág.

Csodaszép, -gyöngy-fehér, hótisztaság.

Gondolok Rád most a névnapodon,

ezt a rózsacsokrot hoztam

Neked és ezzel kívánok

Boldog Névnapot.

Így kívánnék Neked
Ezen a szép napon,
Egészségben gazdag
Boldog Névnapot.Sok szeretettel köszönt a közösség !  Magam is ! Szánto Imrene Mária.

Eljövök mindig én, mint november jön el,
e hónap jelzi azt, az elmúlás közel.
Oly keskeny a határ... a halál és élet
szinte kezet fognak, megérzi a lélek.

Eljövök mindig én, vár rám a temető,
kitárja kapuját, mint szelíd szerető.
E napon csinosan, tisztán, üdén vár rám,
mécsnek lángjainál, sírkeresztek árnyán.

Hulló falevelek, krizantémra szállnak,
még őrzik csodaszép emlékét a nyárnak.

Tudod arra gondoltam,
nem jó rágondolni az elmúlásra,
és az ember méltán azt gondolhatja,
minek is, hiszen, mint a hideg,
anélkül is megérkezik:
pedig talán fontos lenne felírni azt is,
ha nem is a kapufélfára,
de bevésni jól az agyba,
szem előtt tartani mindig,
hogy egyszer minden elmúlik,
nem fekete gyásszal,
de életben tartó gyönyörű színekkel,
hogy sokáig maradjon egészségesen
amire az életénél is jobban vágyik,
ami sokszor épp a szeretet…
amit meg lehet szerezni, így, vagy úgy,
de el is lehet veszíteni,
először csak engedni szürkülni,
hiszen már megvan, nem kell azt színezni,
pedig a szürke az a feketéhez
vészesen közelít,
a gyászhoz az öröm helyett:
ami fontos, azt úgy kellene őrizni,
mint a  legnagyobb kincset,
minél messzibbre kitolni a halálát,
ennyi csak, amit érte az ember megtehet…
a virág látványos elmúlása
készteti az őt szeretetőt arra,
hogy kísérje figyelemmel,
hogy gondozza,
a hervadás, az elmúlás kezdete
minél később induljon be,
s valahogy így kellene tenni
a vágyott, a megszerzett szeretettel,
óvni és védeni, életben tartani hosszan,
amíg csak az erőből telik,
hogy az enyészet útjára
minél később kerüljön,
ha egyszer mégis el kell menni…
és nem azért, mert elmúlt,
mert nem óvták,
eléggé nem becsülték,
csak mert a földi ideje lejárt:
akkor a felirat az agyban
az a vigasz legyen,
hogy a szeretet, ha igazán élt,
az meg nem hal,
annak porrá és hamuvá
csak a teste válik,
megőrzi örökké ifjan a lélek.

"Most megnyitom a szívem, hogy meggyógyulhasson. 

A hervadás bús pompájában áll most

A temető. Ó, mennyi szín, derű,

Fehér és lila õszi rózsatenger,

Mely hullámzik az enyészet szelére.

A vízkereszt, a római katolikus naptár szerint Epiphania Domini, azaz az Úr megjelenésének napja, míg a farsang vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig (Húsvét előtti 40. nap), a nagyböjt kezdetéig tart. 

A keleti kereszténységben a Julián-naptár szerint január 6-7. a karácsony, és 13 nappal később ünneplik a vízkeresztet. Az ünnep liturgiában használatos elnevezése Epiphania Domini, azaz az Úr megjelenése. A magyar név a víz megszentelésének szertartásából származik.