Elmentél

Hát elment, elment örökre,
lelkét a Megváltó, magához emelte,
mi maradt itt, mi maradt utána,
fájdalom és könnyek, végtelen hulláma,
és űr, hatalmas űr, mit itt hagyott,
de ő már az Úrtól, békességet kapott.
Kik itt maradtunk, gyászolunk és sírunk,
a fájdalom hullámával nagy-nagy harcot vívunk,
a hiány, mi lelkünket szaggatja és tépi,
mért kellett, így legyen, az ész nem is érti,
de szívünknek rejtekén, az emlékek között,
mindörökké itt lesz, lelkünkbe költözött,
s míg rá gondolunk, ő is itt lesz velünk,
mert emlékeink útján, mindig rálelhetünk,
eljön majd a nap, mikor mi is elindulunk,
és az Úrnak jóvoltából ismét találkozunk.

 Téli este unalmában ablakomba mélyedek,
az éjszaka sűrű fátyla takarja a kék eget.
A ház zajának árnyékában elmélkedve bódulok,
a hóesésre, melyben csupán néhány ember andalog.

A karácsonyi hangulat, a friss fenyőfa illata
szívemet és lelkemet ünneplésre bíztatja.
Testem ennek ellenére néma nyugalmat mutat,
csodálom a téli fagyba, sötétbe olvadó utat.

Nem fog meg a hangulat, az ünnepek szele,
úgy érzem, nem tudok többé mit kezdeni vele.
A pillanat varázsában nézek a fenyőfára,
csodálkoznék, ha végre egyszer egyenesen állna.

Minden évben ugyanaz a kelletlen lemez,
egy ünnep itthon, mit a köznyelv Karácsonynak nevez.
Ám ez mégsem az az ünnep, mi a szeretetből fakad,
az is csoda, ha olykor-olykor néhány jó szó akad.

De mégis vajon mi lehet egy szép karácsony titka?
Egy családban, hol az egyetértés, s a fenyőfa is ritka.
A külvilágtól elzárkózva a szobám padlóját nyomom,
műfenyőmmel árválkodva panaszaim versbe fonom.

Egy lakásban, hol a családiság szikrája sem lobban,
s akár egy rossz szóból is durva vita robban.
Miért van az, hogy elfelejtjük, miről szól az ünnep?
Itt, hol a nagy örömök is aprónak tűnnek.

Hosszú sétány melyen járok.
Itt tűntek el jó barátok,
szeretteim, kikre vágytam,
de többé őket nem láttam!
Az árnyat adó fák alatt
sok szomorú emlék maradt!
Ez a temető sétánya!
Itt emlékszem sok barátra,
ismerősre, kik elmentek,
kiket mély sírba temettek.
Az úton bármerre nézek,
előtörnek az emlékek.
Itt szüleim, ott egy barát,
túl sokan vannak odaát!
Én, állom az élet sarát...
Vagy az ajándékkosarát?
De, ha egyszer el kell menni,
oda vágyom megpihenni.

Áldott meghit

új hetet kívánok.

 Úgy ment el õ is hogy visszajön,
Nevetett, kis bátor katona volt,
Nézte a lány szemét,
Tréfálkozva vette fegyverét,
Vissza tükrözte a nyári éj,
Vidám tekintetét.

Ne sírj, ha többé sose látnál,
Ne várj, ha már hiába várnál,
Ne sírj, hisz nem én rajtam múlik,
Hogyha egyszer nem jövök.
Biztos lesz más
ki megvigasztal téged,
Ne várj, majd meggyógyít az élet,
De én szeretlek amíg élek,
Amíg élek, amíg élek!

Levele már nem volt oly vidám,
A mosoly elvész a háborúban,
És túl a kerteken,
Lassan érik már a gyõzelem,
És egy tiszt jelenti lelkesen,
Ma nincs nagy veszteség!

Búcsú

Életünk gyöngyszeme voltál.

Mindennapon ránk ragyogtál,

Bájos orcácskáddal ránk

Most végsőt mosolyogtál.

Kimondhatatlanul fáj,

Hogy bennünket itt hagytál.

Rád emlékeztet a szobád,

A hangod, mely szavakat próbál.

Könnycseppjeink csak folynak, mint

Véget nem érő zokogás, hisz

Te mi voltunk, belőlünk fogantál.

Az ég is beborult, az eső szakadni kezd

Sír mindenki, a fák, a szelek.

Suttogásukban ott hallani "Karolina" a neved,

Szívünkben őrizzük örök emlékedet !

Apu 

Nem ébredtél fel többé, 
Örök álomba tértél, 
Mentél ahogy jöttél, 
de ez már a végcél. 

Veled együtt fény száll fel, 
az ég és föld közt megállt, 
Még egyszer visszanézned kell, 
Itt maradt a barát és család. 

Rendet, s csendet hagytál itt, 
Csak a megszakadt szivek zaját, 
Hiába keresünk bent s kint 
A föld mélyen magába zárt. 

Néha néha még visszatérsz, 
Az este rejtő leple alatt, 
Ha ránktör a félsz, 
Te megmutatod magad. 

Nyugalom telepszik a szívre, 
A szél a neved suttogja, 
Ránkmosolyogsz újra végre, 
S emlékszünk a szép napokra. 

Fájdalmas, nehéz dolog elveszítenünk szeretteinket. Hitünk adhat megnyugvást, miszerint halálunk után újra találkozhatunk velük.

E napon a távolba szakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek

Bennem ilyenkor egy kérdés tevődik fel.

Gyújtsunk gyertyát halottainkért és imádkozzunk lelkükért.

Istenünk, áldd meg emlékeinket, töröld le a könnyeinket. Erősítsd meg hitünket abban a tudatban, hogy nincs mi­től rettegnünk, mert akár éljünk akár haljunk, mindig a Tieid vagyunk.