Adj nekem Uram
a bánat mellé rózsát,
hadd lopjam szirmába
a könnyek nehéz súlyát,
mert a rózsák szirmai
lágyítják a könnyet,
s könnyed záporként
a földre leperegnek.
Adj nekem Uram
minden napra rózsát,
nem baj, ha hervadtak is,
csak illatukat ontsák,
hogyha egyszer elvérezne
a legutolsó óra,
rózsaillat árja lengjen
szeges koporsómba.

Újra lent állok a parton,
mögöttem a város, ahol születtem, ahol éltem.
A víz tükrében újra látom magam mellett apámat,
aki csendes és komoly volt, és anyámat, akit nagyon szerettem.
Vasárnaponként mindig erre sétáltunk,
az emberek szivét megmelengette a látvány, ahogy rám néztek.
Anyám szeme ragyogott, és apámat átölelve lépkedett
mellettünk a parton sárga rózsával a ruháján.

Régi kép életre kel, jó a csend, mely átölel,
hallgatom, nem mozdulok, sok-sok év mind újra éled.

http://www.katolikusradio.hu/archivum.php?mev=2013&mho=06&mnap=09&mora=10&mperc=04

http://www.katolikusradio.hu/archivum.php?mev=2013&mho=06&mnap=09&mora=11&mperc=0

Nincs hazatérés többé

Mikor útra keltem, még nem tudtam,

hogy ez volt az utolsó utam.

Nem térek hozzátok vissza, többé  soha,

hogy sorsom velem ily mostoha.

Hisz még fiatal vagyok,  élni akartam még,

ez a szörnyű baleset miért pont engem ért?

Ámokfutók áldozata lettem Én,

kik felelőssé váltak rövid életemért.

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Szótlan ölel magába az emlékezés

csendje, míg magvából a szeretet kelyhe

kibontja szirmait, s az éj

teraszán fénylőn lobogó gyertyák

lángján elém rajzolja arcotok.

Szívetek dobbanását sóvárogja

bennem az elárvult gyermek, menny és remény

tüze körülfon, s enyhíti a sebek

lázát.

 Ne sírj Sírtál minden éjjel, Könnyeid tengerével, Visszahozni nem tudod már, ki messze jár... Próbáld gondolatban, Lassan láthatatlan leszel, És követed az ég felé, hív egy új világ Távolból, hozzád szól, Amíg a földön élsz, oda tartozol! Várj még, s ha jó leszel, Hidd el Te is ide érkezel! Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég, Azokért Ki útra kel a fénnyel, Ne félj a lelke él, Csak elbújt egy felhő mögé... Újból átölelnéd, Lennél, aki megvédenéd, Mindentől, mindenkitől... Némán elkísérnéd, felhőkön át, De az ég kapuját nem lépheted át... Engedd el, mennie kell, Hiszen Ő, a földnél jobbat érdemel! Így jó, nem éred el, De átölel majd, ha jó leszel! Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég, Azokért Ki útra kel a fénnyel, Ne félj a lelke él, Csak elbújt egy felhő mögé... Hidd el nincs vége még, ha meghalunk, Egy új világba indulunk... A Földről elszökünk, de az ég kapuját, Csak lelkünk lépi át... (Mester és tanítványa)