Most már csöndesebben gondolok rád,

már nem zokogva térdepel a bánat
és már nem a halál felé bont vitorlát
minden gondolat,
hogy megpihenjen nálad.
Nem felejtek, csak már nem fulladok,
él bennem minden mosoly, minden hang,
már szelíden szomorúak a hajnalok
és a jajt'... megőrzi egy csendharang.
Már csöndesebben gondolok rád,
már csitítgatni képes minden emlék
és úgy suttog, úgy ölel át,
mintha újra az öledben lennék.

Azért imádkozik az elhunytakért az ember, amiért bármi másért is teszi. Az Istennek elmondott kérések nem Istennek, hanem az embernek válnak a javára. A halottakért végzett ima nagyban elősegíti, hogy gyógyuljon az a sérülés, amely az eltávozottak és az itt maradottak közötti kapcsolatban keletkezett. Valakinek az elvesztését igen gyakran kíséri természetes módon a félbeszakítottság érzése és ezzel együtt bizonyos fokú lelkiismeret-furdalás.

„Legyen ez a harangzúgás” a hála kifejezése is „azért, hogy megmaradtunk, hogy Isten segítségével újat kezdhetünk” – fogalmaztak.

A két testület közös imádságot is írt az alkalomra, amelyet minden keresztény templomban elmondanak.

 Egyetlen pillanat alatt elmúlhat az élet. Előjel nélkül, az esély nélkül, hogy valamit még el tudjunk intézni, ami fontos volna - egyszerűen elmúlik. De ezt egészen addig elfojtjuk magunkban, amíg olyasvalakivel nem történik, akit az ember szeret. Csak akkor tanuljuk meg az apróságokat megbecsülni. Az ember megérti, mi az, ami igazán fontos az életben, és főleg, ki az, aki igazán fontos.

  Minden évben eljön az a nap, amikor tekintetünk, figyelmünk a temetők csendjére és mindazokra irányul, akik előttünk jártak az élet útján. Már Halottak Napját megelőzően megtakarítjuk és feldíszítjük a sírokat, elhelyezzük a kegyelet virágait, meggyújtjuk az emlékezés mécseseit. Az emlékezésben ott a mérhetetlen fájdalom, a veszteség, az űr, a magunkra maradottság érzése, amit egy hitvestárs, édesanya, édesapa, gyermek, testvér, barát, rokon távozása okozott.