Ott pihensz, ahol már nem fáj semmi,
S nyugalmadat nem zavarja senki.

Életed elszállt, mint a virágillat,
De emléked ragyog, mint a fényes csillag.

Lelked, mint a fehér galamb, csendesen messzire szállt.
Hiába keresünk, könnyes szemünk már többé nem talál.
De tudjuk,hogy a csillagok közt a legfényesebb te vagy,
Utat mutatsz, mert szívünkben örökké itt maradsz.

 

Nyugodj békében elhunytak.

 

 

Üdvözítő Jézus Krisztus! Kérünk téged, fogadd országodba híveidnek lelkét, akikért szent véredet kiontottad.

Emlékezzél meg, Uram, hogy gyarló az emberi természet, és olyanok vagyunk, mint a mezei virágok, melyek hamar elhervadnak, és a szél könnyen széthordja szirmaikat.

Te, aki a keresztfán meghallgattad a hozzád folyamodó jobb latrot, és a paradicsomnak örömét ígérted néki, hallgasd meg híveidnek kiáltását is, és kegyelmesen oldozd fel a világból kimúlt szolgáid lelkét minden bűnük kötelékétől, hogy a feltámadásnak dicsőségében a választottak között részesüljenek az örök életben.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét -
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtől
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.

Gyertya gyullad meg minden nap,
Nélküled hideg és nyugtalan.
Önmagam soha nem leszek,
Semmiben immár nem hiszek.
Elfelejtettem élni már,
Szívemben nem lesz többé nyár.

S O H A S E M
F E L E D Ü N K !!!"

Búsan kondult meg a harang

Búsan kondult meg a harang a templom tornyában
Most indult el egy valaki utolsó útjára
Ismerősök jó barátok elkísérik csendben
Küszködik a könnyeivel, aki sírni nem mer

Utoljára búcsúzóul az volt a kérése
Hegedűszó kísérje ki majd a temetőbe
Sírja el majd utoljára a kedvenc nótáját
Oda lenn a sötét sírban azt már nem dalolja

Sírj csak hegedű, sírd el utoljára
Vigyél el egy üzenetet át a más világra
Sírj csak hegedű, szólj a síron túlra
Hogy hallja-e az, akinek szól a jó isten, tudja

Búsan kondult meg a harang a templom tornyában
Most indult el egy valaki utolsó útjára
A fejfájára semmi más csak annyi legyen írva
Itt nyugszik kit hegedűszó kísért el a sírba.

Megtelnek a sírok őszirózsával, krizantémmal, az elmúlás jelképes virágaival.

Aranyosi Ervin: A Halottak napjának értelmét keresve.

Mint ruhásszekrényben a levetett ruhák,
amit a lélek lassacskán kinőtt.
Felettük kőből, a levetett cipők.
Köröttük ősztől tépett lombú fák.

Pár kőbevésett, tárgyszerű adat,
hogy ettől-eddig hordta valaki,
kőfaragó kérésre rótta ki.
Neki szokványos, könnyű feladat.

Átkelt a lélek, letette terheit,
amit tovább, élők cipelnek majd.
Kiket még itt, az elvárásuk hajt.
A lélek lenne eltemetve itt?

Lomtár, adattár?

 Mindenható, mennyei Király, megváltó Úr Jézus Krisztusom! A halál összetöri szívünket, lelkünket mikor elragadja azokat, akiket szeretünk. Te, Uram, ismered fájdalmainkat, tudod könnyeinket, hiszen mindezekben neked is részed volt, mikor sorsunkat elhordoztad. Kérlek azért, mutasd meg nekem szabadításod, jöjj hozzám diadalmasan, és Szentlelked által tanítsd meg nekem, hogy Te a halottakat föltámasztod, és aki a tiéd, az örökké él. Amen.

Aranyosi Ervin : Az aradi vértanúk emlékére

Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.
Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
Temetni jöttünk és siratni,
de e nép többet érdemel!
A gőg, s a túlerő legyőzött,
de büszke népünk fennmarad!
Ők tizenhárman ott nyugosznak,
nem népünk sírja lett Arad.
Ha hűvös, őszi éjszakákon,
a csillagokat kémleled,
tizenhárom ragyogó csillag
felülről őrzi népedet.
Hibáinkból tanulni kéne,
mert “megbűnhődte már e nép”!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.