A fájdalom úgy nemesíti a lelket, mint tűz a vasat. Kiolvaszt belőle minden salakot. A fájdalom éppen úgy Isten adománya, mint az öröm. Hálával kell fogadni mind a kettőt. Fájdalom nélkül nem is tudnánk az életnek örülni. Minden öröm, minden nagy és nemes érzés a fájdalom méhében született. A fájdalmat nemcsak tűrni kell, hanem hinni isteni rendeltetésében. A szomorúság és a vidámság a világegyetem két pólusa, amelyek árnyalatokban folynak egymásra

Mészáros Zsolt 

Halottaink emlékére

Vannak, akik hazatértek, már nyugodtan pihennek, 
Mások, őket siratják éppen kint a temetőben. 
Kint járva a sírhalmok közt, most lehajtott fejjel, 
Mindazokra gondolok én, kiket elvesztettem. 

Mécseseknek forró lángja, lobog tán örökké, 
Ez jelzi, hogy nem feledünk sohasem el többé. 
Mindig velünk voltatok, vagytok és lesztek, 
Hiszen a mi emlékünkben Ti mindig is éltek. 

Lehettetek: papák, mamák, gyermekek vagy hősök, 
Ki már szülőföldben nyugszik, létetek már örök. 
Most is rátok gondolunk, mécsesünk meggyújtva, 
Szívünk tiszta melegével, felétek fordulva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aggódó szemed tükrében nézem magam,

Csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Vajúdó éjszakádon mikor világra hoztálA sötétségbe sikoltottál.Majd fürösztöttél könnyeid vizében.Elraboltalak és fogva tartottalak.Már nem Te voltál önmagad,Én voltam az életed.Sose bántad.Vigyáztad léptem, tanítgattál.Ezer öleléssel,Nyugtattál.Sírtál.Az örömtől.Sírtál,A bánattól.Sírtál éjszakákon át

A félelmeidtől.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ma újra álmodtam rólad.
A kertben ültél a zöld mezőn,
Melletted elborult kosarad,
Szétgurult a sok pirosló alma.
Elmerülten, figyeltél engem.
Kisgyerekként, játszottam a füvön,
Ugráltam, énekeltem.
Neked tetszelegtem.
Mosolyogtál, nagyokat kacagtál.
Vigyázz, el ne ess,
Lassabban gyermekem!

Fönn az égen sötét felhők gyűltek,
Ijedten nézted az eget.
Hirtelen orkán erejű szél
Mutogatta erejét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vártál egy szebb világot?

Kezemből hullik a föld pora

szórom a koporsódra.

Koppan a tölgyfán.

Évtizedek hozzák

Szívem bocsánatát.

 

Mhl968 pjzoultgxcxa, [url=http://pogkvbcxpbat.com/]pogkvbcxpbat[/url], [link=http://fgrnuaoruoox.com/]fgrnuaoruoox[/link], http://igeyjprlgtlk.com/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól. Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te igéd igazság.
János 17, 15, 17.

A keresztyéneknek bizony mindenkinél több szenvedést kell eltűrniök, az ördög és világ részéről. Ilyenkor aztán honnan tudhassák, hogy megigazultak? A saját értelmükből semmiképpen, hanem a Szentlélektől, aki azért igazság Lelke, hogy szívüket minden látszat ellenére is megerősítse és megtartsa a hitben.

 

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés. Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét. Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég. Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nincs már hová hazamenni,kis falumban nem vár senki énrám.
Édesanyám kedves háza üresen áll egymagában némán.
Mindhiába vágyom vissza oda ahol csak jóban volt részem,
Mert aki a sok jót adta,kint nyugszik a temetőben régen.

2.Nincs már hová haza menni,nincs a vígaszt hol keresni nékem.
Csalódások országútján gyötrelmek és bánat között éltem.
Könnyekből a két szemembe temetek sok eltékozolt évet.