Anikó és Tomi.

Tiszta hó pihen, a sötét hanton, 

bús gyász dala szól, a törött lanton. 

Csendesen búg, a sírok közt a szél, 

öreg kereszt előtt, egy anyóka üldögél. 

Csillogó könnyeit, a kendője nyeli el, 

s a fekete perzsára, a hó rászemetel. 

Gubbaszt és nézi a sötét keresztet, 

alatta fekszik az, kit valaha szeretett. 

Kérges kezeiben rózsafüzért morzsol, 

míg ajka halkan rövid imát mormol. 

Eszébe jut a kép a régi szeretőről, 

majd egy másik a gondoskodó férjről. 

Ó, hogyha láthatnád, gondolja magában, 

tenmagadat látom, a kisunokánkban. 

Deli legény lett ő, amilyen te akkor voltál, 

mikor még pajkosan, a jegykedőmért jártál. 

Fiaid jól vannak, kár volt úgy aggódnod, 

legkisebb maradt itt, ki rólam gondoskod`. 

Eképpen imádkoz`, emlékszik és mesél, 

s magában legbelül, már megváltást remél. 

Változik az idő, a szél is dühösen fú, 

mindjárt elkezdődik, az égiháború. 

Észre veszi ezt, lassan az anyóka, 

s elindul a hóban, botra támaszkodva. 

Nehezen halad már, óvatosan lépdel, 

arca elé húzva a perzsát, remegő kezével. 

Csikorgott, ropogott, a hó a csizma alatt, 

míg a hófúvásban, haza felé haladt. 

Megkönnyebbül mikor, beteszi az ajtót, 

kizárva a hideget, a szelet, és a hót. 

Vállkendőről eztán, lerázza a havat, 

majd reszkető kézzel, gyufa után matat. 

meggyulladt a láng, s kitágul a fény, 

apró lángok játszanak a száraz venyigén. 

melengető lángok elé, az anyóka leül, 

imára font kezekkel, szépen elszenderül.

Az imádság élő víz, amellyel szomjúságát csillapítja a lélek. Az imádság lelki lélegzés. Amikor imádkozunk, a Szent Lelket lélegezzük be, mert a Szent Lélekben imádkozunk (Jud 1,20). Így minden egyházi imádkozás a Szent Lélek lélegzése, lelki levegő a világossággal együtt, lelki tűz, lelki táplálék és lelki ruházat.

Amikor imádkozol az Úrhoz, szíved szemeivel nézz magadba, a tulajdon lelkedbe: az Úr ott van, gondolataidban és szíved igaz rezdüléseiben, de rajta kívül is mindenütt.

Szelíd válasz sóhajt némán a szádon.
Lelked egy padon pihen egyedül.
A temetőben pislákol egy mécses.
Fájdalmam megenyhül.

Ady Endre

Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

meggyötörten állni a decemberi fagyos ködben
csodát várni a csillagtalan néma csöndben
titkot lesni a lélek ablakára karcolt jégvirágban
eltűnődni zúzmarás hajnalok szívet melengető homályában
próféciák nyomán hitre cserélni a kételyt
csillagjelet látni a legsötétebb éjben
és hinni hinni a szívekben születő Fényben.gyertyák ragyognak fénylő csillagként;
egy, kettő, három, négy,
hajad lágy selymén táncol a lobogó fény.

Életem első karácsonya - Nélküled.
A Szeretet ünnepe így - fél ünnep.

Több mint ötvenszer csilingeltél a csengővel, Anya!
Jelezve: mehetünk megnézni, mivel van a fa megrakva.
És tudtuk, hogy mit fogsz főzni, sütni.
Most receptjeid közt kutatunk; hány tojást is kell beleütni?
És bár nem szívesen, de Veled énekeltük a "mennyből az angyalt".
Most mit nem adnánk érte, ha itt lennél, s énekelhetnénk azt a dalt.

És a karácsonyozásnak megvolt a rendje.