Ha majd hosszú évek
múlva

Hajad hófehér
lesz,kezed reszkető

Kisunokáid között
üldögélsz majd

S egyik egy könyvet
vesz elö

-Nagymama nézd
könyvet találtam.

Oda viszi, s leteszi
eléd,felgyulnak

a régi szép
emlékek,ha felnyitod

a könyved
fedelét.Eszedbe jut akkor

valaki,kit már takar
a sír.

S kisunokáid félve
suttogják

-Nézd a nagymama sír!

Gyertyát gyújtunk és emlékezünk.Megszépülnek a sírok, virág kerül azokra a hantokra is, melyekre év közben kevés gondoskodás jutott. 
Az érzelmeket szinte teljesen visszafogó, a másikat alig észrevevő, rohanással teli világunkban Mindenszentek és halottak napja idején ez a néhány pillanat, néhány röpke óra a figyelemről, a törődésről, a csend békéjéről szól. Becsüljük meg, még ha villanásnyi időre is érint meg bennünket ez az érzés, hiszen olyan érték, amely egyre inkább hiánycikk. 
E ritka ajándékot különös módon éppen azoktól kapjuk, akik már nincsenek közöttünk - szeretteink túlvilági üzenete a figyelmeztetés: állj meg, ember a nagy rohanásban, mert semmi sincs annál fontosabb, mint figyelni a társra, a családra, a gyermekekre, a jó szóra éhes idős szülőre, a törődésre vágyó szomszédra, a körötted levő munkatársra - a másik emberre. 
Amikor rádöbbensz az elmulasztott pillanatok pótolhatatlanságára, már egyedül állsz a sír mögött. 
Halottaink szeretete valójában az élet iskolája.

Purzsás Attila: Emlékezzünk

Békés, meghitt síri csendben,
Némává lett szeretettel
Gyújtunk gyertyát minden évben,
Nem feledett érzésekkel.

Megható a sok gyertyafény,
S szívünkben ott él a remény,
Hogy mind békében nyugszanak
Itt e megszentelt föld alatt.

Kedves drága szeretteink,
Kikre mindig emlékezünk,
Könnyes szemmel mondunk imát,
S tesszük szívünkre a kezünk,

Mert tudjuk ott élnek tovább
Minden egyes dobbanásban,
S látjuk szemük csillogását
Mindegyik kis gyertyalángban.

Kihalt az utca, sötét van és fázom
Sűrű köd honol ezen az ismerős tájon.
Kilépek az ajtón, szétnézek a ködben,
Megyek szomorúan, s gondolkodom közben.

Emlékek jönnek-mennek, rád emlékezem!
Sajnálom magam, mert még mindig FÁJ NAGYON nekem.
Fáj, hogy nem vagy itt, nem hallom a hangod,
Nem látlak, nem mosolyog rám arcod.

Szemedből az élet már akkor elköltözött,
mikor még éltél. A betegség megkötözött.
De végig az utolsókig kitartottál, ÉRTÜNK,
Éltél, de csak azért mert mi nagyon féltünk.

Szomorú vagy, mert elment valakid? Könnyes a szemed,
és ellágyult arccal nézed a gyertya lángját?
Az elmúlás, az átalakulás isteni csodáját éled meg a partvonalról...
Elment... meghalt.... nincs többé... -koppannak a szavak, és fáj minden gondolat..
A szíved egy darabját vitte el, és te mégis úgy érzed, elveszett számodra!
Fájó a gondolat, és néha egy könnycsepp szánt végig az arcodon!
A gyertya lángja megidézi a kevést, azt, aki átment,
aki téged itt hagyott, és fáj, hogy már nem foghatod meg a puha kis kezet,
a szerető, a barát elgyengült kezét, az édesanya, édesapa , testvér ,gyermek téged féltő jobbját...