Csigi Péter a Pécsi Egyházmegye honlapján a szeretteinkért elmondott ima fontosságáról, a benne rejlő gyógyulás lehetőségeiről ír, utalva Szent Ágoston saját édesanyja elvesztése miatti fájdalmára, amelyet önéletírásában idézett fel.

Ágoston püspök vallomásainak könyvében számol be édesanyja, Mónika haláláról és arról a lelki folyamatról, amely személyes gyászát kísérte. A szeretett személy elvesztése először néma döbbenetet váltott ki benne, később ennek helyét a fájdalom könnyei vették át, majd ahogy enyhült Ágoston bánata, lassanként visszaidézte Mónika életének emlékét, hogy milyen jámborul szolgálta Istent, és hogy mennyi gyöngédséggel és milyen engedékenyen bánt családjával.

Később újabb, másfajta szomorúság vesz erőt Ágostonon, amely, ahogy írja: „akkor szakad ki lelkemből, amikor rettegve fontolgatom az Ádámban elköltözött lelkek sorsát”. Örömmel ad hálát azokért a jó cselekedetekért, amelyeket Mónika Isten kegyelme folytán élete során végbevitt, de egyúttal imádkozik is Istenhez anyja bűnei miatt: „Tudom, hogy anyám könyörületes volt cselekedeteiben, tudom, hogy igaz szívből megbocsátott minden ellene vétkezőnek; bocsásd meg te is vétkeit, amit elkövetett annyi éven keresztül az üdvösség vize [tudniillik a keresztsége] után.”

Vajon miért beszél így Ágoston? Van-e értelme imádkozni az elhunytakért? Keresztény hitünk válasza egyértelmű igen, akár egyénileg, akár a közös istentisztelet során tesszük. Nyilván nem azért, mintha Istennek emlékeztetőre volna szüksége, hogy ne felejtsen el irgalmas lenni, mint ahogy egyéb imádságok esetében sem ez a helyzet. Hiszen Isten, amint tudásában, úgy szeretetében és irgalmában is tökéletes.

Azért imádkozik az elhunytakért az ember, amiért bármi másért is teszi. Az Istennek elmondott kérések nem Istennek, hanem az embernek válnak a javára. A halottakért végzett ima nagyban elősegíti, hogy gyógyuljon az a sérülés, amely az eltávozottak és az itt maradottak közötti kapcsolatban keletkezett. Valakinek az elvesztését igen gyakran kíséri természetes módon a félbeszakítottság érzése és ezzel együtt bizonyos fokú lelkiismeret-furdalás.

A keresztény azért imádkozik az elhunytjaiért, mert hisz a szentek közösségében, vagyis abban, hogy az e világból elköltözöttekkel is összekapcsolja a hit közössége. Ez a fajta kommunikáció azt jelenti, a halál nem akadályozza meg, hogy egymás felé kinyújtsuk a kezünket. Sokszor ilyenkor, a halál után „tisztul ki” a kép, lesz a nézőpont tágasabbá, következésképpen a kapcsolat egyértelműbbé, a bocsánatkérés valóságosabbá, a kiengesztelődés vigasztalóvá válik.

A halottakért mondott ima ugyanakkor nem csupán vigaszt nyújt a gyászolónak, hanem az elköltözött számára is erőt és bátorítást jelent. A földi világban is sokat jelent, ha valaki ott van mellettünk, jelen van számunkra, kísér bennünket. Vegyük például, ha egy gyerek úszni tanul. A szülei nyilván nem tanulhatják meg helyette, de a medence széléről a jelenlétük bátorítást és biztatást adhat neki, és ezzel könnyebbé teheti a tanulással járó nehézséget. Ugyanez működhet akkor is, ha valaki a mennyországbeli életet kell hogy elsajátítsa.

A halottakért felajánlott imádságokkal a megholtakat biztosítjuk szeretetünk felől akkor, amikor kénytelenek elhagyni azt a világot, amelyet ismernek, és meg kell tisztulniuk azért, hogy megszülethessenek valami újra. A tisztulás voltaképpen az az állapot, amikor valaki Isten színe előtt fájdalmasan ráeszmél arra, hogy véglegesen el kell szakadnia a földi élettől.

Szent Ágoston egyik temetési beszédében így beszél erről: „Hogy is tudnál nem szomorkodni, amikor a lélekből élő test meghal, mert elhagyja a lélek? Aki járt-kelt, most fekszik, aki beszélt, most néma. Lezárt szemei nem kapnak fényt, fülei nem nyílnak meg semmiféle hangnak. A tagok abbahagyták hivataluk teljesítését: nincs, ki mozgassa járásra a lépést, munkára a kezet, felfogásra az érzéket. Ugye ez az a ház, amelyet az a nem tudom, melyik lakó feldíszített? Eltávozott az, ami láthatatlan volt, visszamarad az, amit most fájdalommal szemlélünk. Ez a szomorúság oka.” (173. beszéd)

Mégis a szomorúság és a gyász közepette erőt adhat a keresztény hit tanítása, hogy a halál nem szakít el végérvényesen egymástól. Így a fájó, metsző hiány az imádság által Istenben megnyugtató jelenlétté változhat.

Elizabeth Johnson amerikai teológus ezt írja erről: „Amikor szembesülünk szeretteink halálának némaságával, oly keveset tudunk, azt az egyet kivéve: engedni kell őket elmenni. Amikor elrepültek, volt, aki kitárt karral elkapja őket. A reménység ellenére is reménykedve (vö. Róm 4,18) azt állítjuk, hogy a szeretteink, akik meghaltak, nem a semmibe hullottak, hanem az élő Isten ölelésébe. És ez az, ahol megtalálhatjuk őket újra: ha megnyitjuk a szívünket Isten életének csendes nyugalma előtt, amelyben ők már laknak, nem pedig önző módon hívogatjuk őket vissza ide, ahol mi vagyunk, hanem leszállunk a saját szívünk mélységébe, ahol Isten szintén lakozik.” (Abounding in Kindness, ’Jósággal gazdagon’)

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Fotó: Mek.oszk.hu

Magyar Kurír