Mikor megszülettél, kaptál egy világot,
amit előtted már annyi ember látott.
Mind másképpen látta, máshogy értékelte,
aszerint, hogy lelkét használni hogy merte.

Sajnos kézikönyvet hozzá még nem adtak,
felfedezni neked kell mindent, magadnak.
Hogyan is működik, nem is nagyon érted,
te vagy a világért, vagy épp az van érted?

Az emberek között sincsen két egyforma,
– mintha túlcsordulna a kiöntőforma –
de a sokszínűség tényleg gyönyörködtet,
az egyforma untat, te is félre lökted!

Mert jobban szereted a változatosságot,
ez teszi színessé az egész világot.
Ám a külső képek belsődet tükrözik,
mert hogy a teremtőnk ekképpen trükközik.

Ami kicsiben megy, ugyanaz megy nagyban,
változik a világ minden pillanatban.
Az idő felgyorsul, a világ kitágul,
s a még láthatatlan szemed elé tárul.

Napról-napra csodák vesznek körbe-körbe,
és ha belenézel a görbetükörbe,
önmagad is mindig megváltozni látod,
és csak csodálkozol, s a szájadat tátod.

Rájössz, szinte semmit nem tudsz a világról,
és mások sem tudnak mindent igazából.
Bizony, a tudós is elképzel, találgat,
s tényként adja elő a jól kitaláltat.

Volt, amikor vonzott még az ismeretlen,
s másokkal ágáltál még az Isten ellen.
Kerested helyedet, úgy akartál hinni,
s elhitted így lehet később többre vinni!

De miért születtél le a Földre? Élni?
Ámde legelőször megtanultál félni!
Szabályok serege nem enged kitérni,
nem leled a választ, hogyan kéne élni?

Mikor gyermek voltál, megnyitottad lelked,
csodás világodat szépen megfigyelted.
Hidd el, hogy legtöbbet épp abból tanultál,
mikor a világhoz önként hasonultál.

Aztán körülötted furcsa ketrec épült,
a hitrendszereddel szépen kiegészült.
Elhitették veled, hogy minden érted lett,
minden téged szolgál, így alakít rendet.

Gúzsba kötötték hát szellemed és lelked,
és meggyőztek róla: – Utadat meglelted,
hogy ezen haladva jutsz a boldogsághoz,
és a pénz az Isten, s mindent meghatároz.

Ma már félsz haláltól és nincstelenségtől.
Gyermeki lelkedet nem hoztad el régről.
Az a tudás kínoz, amit megtanultál,
s hiszed, az hiányzik, amit sose tudtál.

Ám jó atyád ott él, lelked mélyén, benned,
és ha figyelnél rá, tudnád mit kell tenned.
Nem hallgatnál többé a világ zajára,
és nem érdekelne: minek, mi az ára?

Nem adnád el lelked, nem lennél rabszolga!
Lennél világodért és az érted volna.
Lennének céljaid, álmaidban élnél,
teremtőd ölébe végre visszatérnél.

Te inkább erőlködsz, s hordod a keresztet,
amit Jézus egykor végleg eleresztett.
Pénzhez imádkozol és várod halálod,
az igazi utat sehol sem találod!

Mikor megszülettél, egy világot kaptál,
olyan nyüzsgőssé vált mára, mint egy kaptár.
Eladtad lelkedet kétes biztonságért,
olyannak, ki egykor félelmeket rádmért.

Jó lenne ébredni, s megszületni újra,
hátha lelked végre, végre megtanulja:
– Rólad szól a világ, te érted van minden,
nem kell marakodni, holmi földi kincsen!

Csak a boldogságot, örömöt keresni,
szívedet kitárni, őszintén szeretni.
Minden embertársad saját tükörképed,
amit te adsz nekik, azt adják majd néked.

Rólad szól a világ és nem holmi kincsről,
nem is gazdagságról, s nem hiányról, nincsről.
Lelked az iránytű, s ha figyelsz reája,
szíved a jó utat végre megtalálja!

Aranyosi Ervin © 2017-12-06.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva